It All Started Online - Minden a neten kezdődött (1D ff) [BEFEJEZETT]

Boldog szülinapot!

Harry természetesen nem adta fel, főleg így a csók után. Hívogatott minden szabad percében, még akkor is, ha órám volt épp. Már terveztem, hogy letiltom a számát. Persze, nem lett volna szívem. Aggódna, ha egyszer nem csörögne ki a telefon.

– Szia, Liam – vettem fel a telefont egy éjjeli órában. Arra számítottam, hogy az én drága, kölyökképű unokatesóm szól majd a telefonba, ehelyett teljesen más hang szólalt meg:

– Szia, Maddy... vagy Lucy... nem is tudom, hogy hívjalak...

Nem volt erőm sem letenni, sem beleszólni. Teljesen lefagytam a hangjától.

– Hahó! Ott vagy? – hallottam az aggódó hangját.

– I...ige...n... – nyögtem ki nagy nehezen.

– Figyelj. Nem tudom, mi bajod van velem, de szeretném megbeszélni veled. Miért nem vetted fel, ha én hívtalak?

Letettem. Tudtam, hogy nem bírnék tovább ellenállni neki. Tudtam, hogy miket művelt a lányokkal azalatt az idő alatt, amíg velük voltunk Jennával, és tudtam, hogy előbb-utóbb én is arra a sorsra jutnék, mint ők. Kidobna, és keresne mást a következő éjszakára, aztán a következőre megint mást... és így tovább. Nem akartam erre a sorsra jutni.

Visszafeküdtem az ágyba, hogy kipihenjem magam. Fel sem merült bennem, hogy talán ÉRTEM megváltozna, hisz ennyi idő bőven elég volt, hogy megismerjem. Az ilyenek nem változnak. Szoknyapecér lesz öregkorában is. Én pedig nem vagyok a nyitott kapcsolatok híve. És mégis, valami különös oknál fogva vonzott a jelenléte, vele akartam lenni. Nem akartam elengedni, vagy akár csak a telefont letenni.

Kábulatomból a telefon újbóli csörgése riasztott fel. Szerencsére most Jenna volt az.

– BOLDOG SZÜLETÉSNAPOT, LUCY!!! – ordította bele a telefonba.

– Jenna, tudod te, mennyi az idő?

– Persze, éjjel kettő óra, amikor születtél!

– Naggyon jó. Alhatok?

– Jaj, Ne legyél már csacsi. Amúgy is, épp itt állok az ajtóban, kapd össze magad, és elmegyünk sétálni egyet a városban.

– Hülye vagy, éjjel kettőkor nekiállni sétafikálni?

– Kikérem magamnak! Na, gyere már!

– És anyuékkal mégis mit csinálok?

– Írsz egy üzenetet nekik, vagy mittomén, már 17 éves vagy, tudsz vigyázni magadra. És én is veled leszek.

– Attól még, hogy veled megyek, és nem egyedül, anyuék nem lesznek boldogabbak, ha valami bajom esik.

– Jaj, hagyd már abba a nyafogást, és gyere!

– Szerinted mit csinálok épp? – nyitottam ki az ajtót. – Jajj, Jenna, úgy szeretlek! – öleltem át szinte sírva.

– Mi történt? – nézett rám kikerekedett szemekkel.

– Majd elmesélem, csak menjünk valahova.

Elindultunk a kedvenc helyünkre, amit csak mi ketten ismertünk, Alice és Stella nem, vagy legalábbis nem tudtak róla. Közel volt hozzánk, így nem út közben magyarázkodtam, hanem mikor már odaértünk, és leültünk a park végében a kedvenc padunkra.

– Nos, mi történt? – kérdezte Jenna.

– Kábé tíz perccel azelőtt, hogy hívtál, csörgött a telefonom. Liam hívott. De nem ő szólt bele, hanem Harry. Beszélni akart velem arról, hogy miért nem veszem fel a telefont.

– De miért is nem?

– Láttad te is, hogy hány nap alatt hány lányt fogyasztott el. Nem akarok egy lenni a sok közül.

– Aha. Értem.

– De egyszerűen nem tudtam letenni a telefont, csak amikor elkezdett kérdőre vonni. Tudod, nem akartam hazudni neki. Ha az igazat mondom, akkor meg elveszíteném.

– És így nem veszíted el? Gondolkozz már, Lucy! Ha jégkirálynősdit játszol, nem fogod érdekelni!

– Inkább csináljam azt, amit te, és pár másodperc válasszon el attól, hogy lefeküdjek vele?! – robbant ki belőlem. Pedig megígértem Liamnek, hogy Jenna nem fogja tőlem megtudni.

– Miket beszélsz? – förmedt rám Jenna. – Mikor, hol? Lucy...!

– Oké, oké! Emlékszel, a wolverhamptoni koncert után mentetek a srácokkal bulizni.

– Igen, és?

– Hát, majdnem hatalmas hülyeséget csináltatok Liammel...