White Magic - Az átok

Az áldozat 4. rész

Az első megállónál rögtön leszálltam, majd elbicegtem az ottani menetrendjelző-táblához, és abba kapaszkodva gondolkodni kezdtem. Nem tudtam hány óra, nem tudtam mikor indul vissza a következő busz, és azt sem tudtam, hogy hol a fenében van a Holdfény utca. Így azt tettem, ami legelőször eszembe jutott: kiabálni kezdtem.

- Hahó! Hall engem valaki? Tudna nekem valaki segíteni? Kérem, nem vehetem le a szemkötőt, és haza kell jutnom! Nem fogom kirabolni! Nem, ez nem egy rablási trükk! Tényleg nem vehetem le! Kérem... - Eleinte még szégyenlősen és visszafogottan szólongattam a semmit, de szépen fokozatosan kezdtem elveszíteni az önuralmamat, ezzel együtt pedig egyre hangosabb is lettem, de mindhiába, mert senki nem sietett a segítségemre.

A sírógörcs és a kétségbeesés elhatalmasodott rajtam, de elhatároztam, hogy azt a rohadt kendőt akkor sem veszem le, ha a fene fenét eszik, és vattacukor birkák ragadnak kézen, hogy elvigyenek édesség-országba. Így két kezemet előre nyújtva, és a levegőbe tapogatózva elindultam egy irányba, arra, amerről a busz jött. „Gyerünk! Egyik lábat a másik után, megy ez! Úgyse látod a szégyenkező tekintetüket... de lehet, hogy nincs is itt senki! Akkor meg pláne mindegy, hogy nézel ki kívülről. Nyugi..." – skandáltam magamban ilyen és ehhez hasonló mondatokat, és kibuggyant egy könnycsepp a szememből, amit a szemkötő azonnal felszívott. Már életem legrosszabb tíz percében járhattam, mikor valaminek nekiütköztem. Az orromba valami eszméletlenül finom menta és tengerillat kúszott be, majd egy éles csattanást hallottam, és egy rövid, halk káromkodást. A hangokból ítélve azt raktam össze, hogy valakinek kivertem a telefont a kezéből.

- Tejóég, bocsánat, sajnálom, nem tört össze? Vagy egyáltalán... basszus, egy ember! – ragadtam meg szerencsétlen áldozatomat két oldalról, mikor leesett, hogy végre találtam valakit. A karjait szorongattam hisztérikusan, és mérhetetlenül megkönnyebbültem. Talán hazajuthatok!

Az ember lehajolt, és újra megcsapott az illata, talán mert elég közel álltam hozzá, vagy, inkább mert gyakorlatilag szorongattam, nem tudom. Nem is tenger, inkább, mint a jégtömbök az északi sarkon... na nem mintha már jártam volna ott, csak egyszerűen így képzeltem el. De akkor nem csak az illatát éreztem meg, hanem meghallottam egy érdes hangot, ami halkan rappelt, valószínűleg a füleséből.

- Te Eminemet hallgatsz? – lepődtem meg totálisan.

- Miért, talán valami bajod van vele? – szólt vissza kissé ingerülten extra mély és férfias hangján, ami megbabonázóan és bársonyosan... búgott. A romantikus szavak nem az erősségeim.

- Semmi, csak meglepődtem. Vagyis... ismerem, hogy ki ő, meg ilyenek, de annyira nem rajongok... a rappért – jelentettem ki elhúzva a szám.

- És ha már te nem szeretsz valamit, az rögtön szar? Ha már itt tartunk, előbb nézd meg a szemfedőd. Komolyan, Hello Kitty? Te valami hippi vagy, vagy csak szimplán őrült?

Elöntötte az arcom a pír, majd megtapogattam a szemfedőt. Valóban Hello Kittys lenne...? Ezért még megfizet anya...

- Én... nem szeretem, csak... Dehogy szeretem, ne viccelj már! Csak ezt adta anya, én meg nem tudtam megnézni, és azt hittem, hogy sima fekete... de nem szeretem, dehogy szeretem... - újra beugrottak a reggel történtek, és már fényévekkel rosszabbul éreztem magam, el is csendesültem.

- Jaj, így már mindjárt más. Az uzsonnát nem felejtette el becsomagolni anyukád? – Ez már sok volt nekem. Egy apró könnycsepp újra kiszökött, és az arcomra folyva csípni kezdte azt. Valahogy a srác is megérezte, hogy bajom van, és szelídebb hangon szólt hozzám. – Ne haragudj, nem tudom, mi van ma velem... Csak szar napom volt, és most meg felhúztam magam ezen, de nem akartam leszólni a szemkötőd. Szerintem elég menő... - mondta bűnbánó hangon, és úgy halottam, hogy el is mosolyodott kissé a végére. Attól, hogy valaki kedvesebben szólt hozzám, csak még jobban sírni kezdtem, - még fel is hüppögtem, amit a fiú persze még jobban félreértett. – Jaj, ne sírj! Nem azért mondtam, hogy menő a szemkötőd, mert sajnállak... tényleg jó szerintem. Csak valamit be akartam szólni, és más nem jutott eszembe... sajnálom, tényleg, csak ne sírj! – mondta, és esetlenül, tétovázva megérintette a vállam.