White Magic - Az átok

Új iskola, és szülinap 14. (és feledik) rész

Hajnali ötkor riadtam fel, egy rémálom miatt, ami szörnyen zavaros volt, de az biztos, hogy szerepelt benne Armin és a cigarettája, meg persze a halott őr. Valamivel kipihentebbnek éreztem magam, mint tegnap, de a szörnyű, tanácstalan érzés nem akart megszűnni a bensőmben. Az agyam a tegnap estéhez kalandozott vissza. Az iskola - egészen biztos vagyok benne, hogy már intézkedett az elhunyt emberek ügyében, és már nyomozzák, mi lehetett a halál oka.
Odakint még sötét volt, de visszaaludni már nem tudtam, amúgy is lassan indulni kell, ezúttal a mágus iskolába. Ahogy ez tudatosult bennem, eluralkodott rajtam az izgalom, hiszen új suli, új emberek, és talán közelebb kerülhetek a rejtélyhez, amit ki akarok deríteni. Elhatároztam, hogy akárki legyen is Derat, harcolni fogok a seregében, még akkor is, ha nem én vagyok a... megváltó. Még belegondolni is furcsa.

Gondosan kiválogattam a tökéletes szettemhez a ruhadarabokat, még egy nyakláncot is a nyakamba akasztottam, pedig nem szokásom ékszereket viselni. Mindenképp igényesen akartam kinézni az első napon, és azt semmiképp nem akartam, hogy az első benyomásuk az iskolatársaimnak negatív legyen. Ezután lementem enni pár falatot, anya már a konyhában tett-vett, apa még aludt. Még csak hat óra múlt, én pedig mindennel kész voltam. Úgy terveztem, biciklivel teszem meg az utat a suliig, így lesz a legegyszerűbb és talán a leggyorsabb is. Elhatároztam, hogy fél hétkor indulok, egyrészt, nem akartam olyan hamar odaérni, másrészt pedig, a nap egyre később kel, félek, hogy egy-két kósza lélek még az utcákon maradt. Végül a fél hétre rádobtam még egy fél órát, csak utána toltam ki a kapun a bringámat, hátamon a szokatlanul könnyű hátizsák libegett. Jócskán negyvenöt perc volt az út, de valljuk be, nem erőltettem meg magam, inkább csak kényelmes tempóban eltekerésztem a reggeli forgalomban. Az iskola jobb oldalán, egy kis félreeső résznél voltak a biciklitárolók, oda láncoltam a kis drágát, és az izgalom és félelem keverékével a torkomban megindultam a főbejárat felé. A lépteimre figyeltem, mert felvetült bennem a gondolat, hogy mi lenne, ha most pofára esnék...

Az iskola nagyjából négy méter messze volt a járdától, és ezt a köztes részt beton-járdalap fedte be. Benne szimmetrikusan kiépítve, kör formájú kivágásokba facsemetéket ültettek, amik, az évnek ebben a szakában félig kopaszon hajladoztak az enyhe szélben.

A bejáraton belépve szokatlan nyüzsgés fogadott. A hosszú főfolyosó hemzsegett a diákoktól, láthatóan mindenki valamerre igyekezett, az órám már majdnem hét ötvenet mutatott. A világ legnagyobb szerencsétlenének éreztem magam, ahogy ott álltam a folyósón egy szál magamban, körülöttem mindenki idegen volt, és számomra úgy tűnt, mindenki engem méreget. Ekkor tudatosult bennem, hogy sejtésem sincs, hol lesznek az óráim... igazából semmit nem tudok, és úgy istenigazából bepánikoltam. Körbeforgattam a fejem, és nem tudtam eldönteni, a sok idegen arc közül kit szólítsak meg. Már indultam volna a portás fülkéjéhez, hátat fordítva a diákoknak, mikor valaki jobb oldalról megkocogtatta a vállam. Rossz érzésem lett. Megriadva fordultam meg, és egyenesen a sötétbarna szempárba bámultam. Olyan szinten lefagytam, hogy a kezem is egy félig felemelkedett helyzetben merevedett meg, és talán az állam is leeshetett kicsit. Úgy festhettem, mint valami bamba szobor. Hallottam ugyan, hogy valamit beszél hozzám, de a szavai elsiklottak a fülem mellett. Hogy lehet, hogy itt van? Legszívesebben megérintettem volna, hogy megtudjam, tényleg teljes egészében előttem áll-e, és miután ez megtörtént, és tudatosulna bennem, hogy nem álmodom, a nyakába ugranék, és...

- Lina!

Adam... és kimondta a nevem!

- Linaaa! Figyelsz te rám?

Nem. Ez nem Adam. Mi a fene...

Kis idő eltelt, mire rájöttem, hogy a szólongató személy a hátam mögött áll, és Adam még mindig dumál nekem. Megfordulva Tonyval találtam szembe magam, aki az egyik szemöldökét megemelve, értetlenül meredt rám, magyarázatot várva. Vajon mióta szólongathatott? Fátyolos tekintettel eltátogtam neki az „Adam" szót, mire mintha a felismerés szikráját láttam volna pattanni a fejében, de mikor megragadta a karom, és szó nélkül húzni kezdett a másik irányba, el is vetettem ezt a gondolatot.