White Magic - Az átok

A sötét hajú srác 9.rész

A vacsora jó hangulatban telt, én pedig rövidesen azon kaptam magam, hogy teljesen feloldódtam, már nem éreztem magam kellemetlenül az idegen család között. Az étel is finom volt, Armin anyukája, mint később kiderült: Ella, baconbe göngyölt szűzpecsenyét sütött, sült krumplival, és vegyes, párolt zöldségekkel. Azt ettük, miközben a többiek jókedvűen cseverésztek, én pedig őket hallgattam. Körülbelül a vacsora felénél a beszélgetés az én esetemre, és a démonokra terelődött.

- Szóval miért is van letakarva a szemed? – érdeklődött Tony ártatlanul, én mégis megijedtem a kérdéstől. „Most komolyan fejtsem ki az egész família előtt?"

- Mert elátkozódott! – kezdték el magyarázni az ikrek hevesen az esetet, egymás szavába vágva. Én csak a szám sarkában bujkáló mosollyal, csendben hallgattam őket.

- Jó-jó, fiúk, de talán hallgassuk meg Lina elbeszélését is – állította le őket Tony, mire ők csalódottan, amolyan „ezeknek semmi sem jó" – sóhajjal elhallgattak, a figyelem pedig rám irányult, éreztem a sok, válaszra váró tekintetet magamon. Brr.

- Hát, nem egy hosszú történet... egy szerelmi bájitalt készítettem el, ami rosszul sült el, és magamat átkoztam el vele. Akit először meglátok, abba „halálosan beleszeretek" – meséltem el röviden a sztorit, és a szemkötő alatt megforgattam a szemem az utolsó kifejezésre.

- És ameddig nem tudják megtörni a bűbájt... így kell járkálnod? – tette fel a kérdést Tony, ami szerintem mindegyikőjüket érdekelte.

- Nagyon úgy néz ki a dolog... - vontam vállat, a hangulatom pedig visszacsúszott... a béka segge alá.

- És megpróbálták már megtörni, vagy...?

- A tanáraim nem igazán törték magukat, hogy kisegítsék a helyzetem, mivel... - elakadtam egy pillanatra, és eltöprengtem, hogy beavassam-e őket sötét múltamba. Már épp nyílt volna a szám a mondat folytatására, de az utolsó pillanatban végül mégis ezt mondtam: ez egy elég erős varázslat. Legalábbis nekem ezt mondták. Egy régi bájitalkönyvből készítettem el.

- Nem tudod a könyv címét? – szólt közbe Ella, mire megráztam a fejem.

- Sajnos nem emlékszem...

- És esetleg hogy hogy nézett ki...?

- A5-as méretnél egy kicsit nagyobb volt, de még nem az A4. A kettő közötti. Barna borítása volt, és arany festés volt a betűkön. – Gondolkoztam még, mit mondhatnék. – Úgy emlékszem, volt neki aranyszínű... sarokvédője, vagy, hogy hívják. A szélén, egy kis fém háromszög.

- Hm... hát, sajnos a leírás alapján nem jut eszembe, melyik könyv lehetett, de butaság, hogy nincs rá ellenvarázslat. Mindenre van, majd én segítek megtalálni neked. Holnap utána is nézek a könyvtárban.

Döbbenten megköszöntem, úgy látszik, a segítőkészség családi vonás. A beszélgetés más témákra terelődött, én pedig megilletődve ültem a székemben, még most sem fogtam fel igazán, mire ez a nagy – szívesen segítek – őrület. De ez az állapot csak átmeneti volt, amint Armin mesélni kezdte a démontámadást, muszáj volt válaszolgatnom a felháborodott és kíváncsiskodó kérdéseikre.

A végső megállapítás pedig az volt, hogy: senki sem ért semmit. Armin apukája nem értette, miért támadott rám a démon, Tony furcsállta, hogy felrobbant, Ella nem értette, miért nem működött az ellenvarázslat, (az az adverdiamos), az ikrek hüledeztek, és „nagyon szupersztáros"-nak tartották, hogy ki mertem merészkedni a kertbe. Oliver meg... igazából csendben volt, csak néha-néha szúrt be a beszélgetésbe egy-egy szellemes beszólást, de nagyon nem tudott hozzászólni a témához, bár nem is csodálom. Tony, és a még mindig ismeretlen keresztnevű apuka vitába bocsátkoztak, hogy egy boszorkányokról is igenis van mit lecsapolni, Ella pedig az ikreket bíztatta, hogy egyenek még egy kis zöldséget a desszert előtt.