White Magic - Az átok

Szembesülés a veszéllyel 13. rész

Amikor bent ültem a mágus irodájában, úgy éreztem, minden lehetségesen felvetülő kérdésemre kielégítő választ kaptam, most viszont, itt állva a zárt ajtó előtt, egyre több és több kérdőjel vetül fel bennem. Felsóhajtottam, és lélekben felkészítettem magam arra a faggatózásra, amit a fiúk majd rám zúdítanak, és a kérdésekre, amiket nem akarok és nem is tudok még megválaszolni. Így ezekre felvértezve fordultam meg, és teljesen ledöbbentem, mikor... nem volt ott senki. Zavartan forgattam a fejem, végignéztem a kongó folyosón, de a mogorván, maguk elé meredő őrökön kívül egy lélek sem volt a közelemben. Itt hagytak volna? Egyikőjükből sem nézném ki, hogy szó nélkül lelépne, és bár Tony néha kicsit felelőtlen és fellengzős, biztos vagyok benne, hogy egy két szót hagyott... hát persze! Az őrök! Bátortalanul közelebb sétáltam az egyikhez, és megszólítottam:

- Elnézést, itt volt két fiú nemrég, nem látta esetleg, hogy... - Vártam, hogy kisegítsen, vagy mondjon valamit, de szótlanul és szinte mozdulatlanul bámult maga elé, gondoltam, folytatom. – Az egyiknek koromfekete haja volt, a másiknak sötétbarna, és nagyjából, olyan... száznyolcvan centi körüliek. Bár a fekete hajú kicsit magasabb, de nem tudom pontosan... itt álltak, és vártak engem, és... - Az őr, akihez beszéltem még mindig nem reagált, gondolom, valami szabályzat van itt, hogy nem szabad civilekkel beszélniük, én nem tudom... minden esetre bepróbálkoztam a másiknál, hátha neki nem teljesen megkövült a szíve.

- Jó estét, Lina vagyok, nem látott itt elhaladni két fiatal fiút, itt hagytak engem, és meg szeretném tudni, merre mentek, hogy végre hazajuthassak... hosszú napom volt, le szeretnék pihenni, kérem, segítsen ki. – Semmi reakció, csak az arcizma mintha rándult volna, és a fal mellett álló teste aprót elmozdult volna az egyik irányba. – Haló! – szólítottam meg újból. - Kérem, akkor legalább mutasson az egyik irányba! – kezdtem kissé bepöccenni. - Ha már nem mondhatja meg, könyörgöm, nekem haza kell jutnom valahogy!

Már emeltem volna a kezem, hogy meglökjem a vállát, de megfagyott a levegőben a mozdulat közben. A férfi nyakán, az ütőere környékén két kis apró sebet pillantottam meg egymás felett függőlegesen, amelyből alig látható, mélyvörös vércsík folyt alá, be a kekizöld és fekete egyenruhája ingének gallérjába. A bensőmben mintha egy szikla-lavina zúdult volna le, rémülten pillantottam az arcára, üvegessé vált szemei a semmibe meredtek, és bennem hirtelen tudatosult, hogy a szívük valóban megkövült, én pedig a felismerés gyűrűjének szorításában csak álltam ott, és néztem a sápadt arcát, minden vonása örökre az emlékezetembe vésődött, szemei mogyoróbarnák voltak és véreresek, egyenletes, világos tónusú arcbőrére furcsa zsírosság csapódott ki. Meghalt... - visszhangozta egy akaratos kis hang a fejemben, folyamatosan.

Fiatal korában szép ember lehetett, de mostanra már megereszkedett lágy arcvonásain a bőr. A szívem a torkomban dobogott, egész testem sajgott és lüktetett, olyan érzés volt, mint mikor mész a sötétben egy horrorfilm megnézése után, és valami furcsa zajt hallasz, bedobog a szíved és kellemetlenül elkezd izzadni a hónaljad... ennek az érzésnek a tízszerese. Nyitottam a számat, hogy segítségért kiáltsak, mivel a lábaim felmondták a szolgálatot, mikor... a test kibillent instabil lábai tartásából, és egyenesen felém kezdett dőlni mázsás kilóival. Velőtrázóan felsikoltottam. Az adrenalin, amely elborította az elmémet azonnal a lábaimba szállt, gondolkodás nélkül félreugrottam, és még vetettem egy utolsó pillantást az erőtlenül összecsuklott, földön heverő hullára, mielőtt lélekszakadva rohanni kezdtem a másik irányba, a kijárat felé. Végigvágtattam a folyósón, és kapkodva, a lábam elé figyelve lerobogtam azon a pár lépcsőfokon, ami a főfolyosóra vezetett. A falon pár lámpa világított, azok is inkább gyér fénnyel, emiatt mindenütt kísérteties hangulat uralkodott, ami még inkább futásra késztetet. Elértem a portát, ahol az üveg mögött egy öreg bácsika szunyókált, (legalábbis reméltem), gyertyafény mellett, előtte pedig az asztalon egy számítógép és egy újság hevert. Bekopogtam az üvegen, hogy felhívjam magamra a figyelmét, az ujjaim és az üveg találkozásának hangjára felkapta a fejét, és álmosan pislogott egyet-kettőt, mire teljesen magához tért. Eleinte azért rontottam egyenesen hozzá, hogy lássak egy élő embert, és hogy beszámolhassak arról, amit láttam. De ahogy a fáradt, szarkalábas szemekbe néztem, átfutott az agyamon a gondolat, hogy szó nélkül megpattanjak, mielőtt bárki rájön, hogy szemtanú voltam, és elővesznek.

- Segíthetek valamiben, kisasszony? – kérdezte, és a hangjából azt szűrtem le, nincs igazán hangulata hozzám. Sötét íriszeibe nézve bizalmatlanság lett úrrá rajtam. Mi van, ha tud róla, vagy talán benne van...? El kell tűnnöm innen és hazamenni, aludni, csak aludni, hogy az álom kútmély palástja feledésbe merítse a történteket.

- Nem, köszönöm, én csak... távozni szeretnék – makogtam, miközben lassan hátrálni kezdtem. Úgy éreztem magam, mint egy rossz álomban.

A portás beszélt valamit a fülkéjébe bekötött mikrofonba, mire pár pillanat múlva a kapuőrök kinyitották nekem a főbejáratot.

Rögtön a magas, kétszárnyú ajtók előtt, két ismerős alak állt, nekem háttal, és beszélgettek. Elárasztott a megkönnyebbülés, és lusta mosollyal az arcomon elindultam feléjük. Hát mégis megvártak! Az egyik cigizett is, gondolom a bátyja, maga előtt tartott kezéből hullámzó, halványszürke füst szállt fel az éjszakába.

- Sziasztok! – léptem melléjük, és mikor oldalra néztem, mélységesen megdöbbentett, amit láttam. A cigarettát nem Tony fogta, hanem Armin. Rámeredtem parázsló végére, a fiú rájöhetett a problémámra, mert zavartan dobta le a földre, majd morzsolta el a cipője talpával a hűvös betonon. Felnéztem rá, idegesnek tűnt.

- Szia! – köszönt vissza a fekete, Tony pedig csak motyogott valamit.

- Mióta cigizel? – kérdeztem pár másodpercnyi merengés után, arcomon az undor grimaszával.

- Csak néha... amikor ideges vagyok, egy-két szél elfogy, de nem vészes – kezdett magyarázkodni. – És most bizony nagyon ideges vagyok. Mi volt? Aggódtam érted. AZ őröknek jött váltás, és kijelentették, hogy idegenek este hét után nem tartózkodhatnak bent az intézményben, azzal kitessékeltek. Mi az, hogy este hét? Ekkor még... - és mondta tovább, de az én agyam megtorpant a katonák váltásánál. De valami nem stimmel. Én emlékszem arra az őrre, aki betuszkolt, és aki kiengedett, és ez ugyanaz az ember volt. Kiengedett... hogy nyíltak ki az ajtók, mikor az őröknek akkora jócskán halottnak kellett lenniük? Beugrott a fiatal őr arca, és kivert a víz. Egyszerre több dolgon is kezdtem gondolkozni, miközben Armin csak nem hagyta abba a beszélgetést. Ugyan hadaró szavait csak tompán hallottam, mégis idegesítettek. Végül Tony mentett meg, aki felismerte, milyen fáradt vagyok, és javasolta Arminnak, hogy menjünk haza.

Végül a buszmegálló felé vettük az irányt. Út közben a testvérpár elmesélte, hogy míg én bent voltam, addig Tony visszaszaladt megkeresni a kocsit, és kárjelentést is tett. A családi autó egyébként használhatatlanná roncsolódott, többe kerülne megjavítani a régi modellt, mint újat venni, és még bírságot is kaptak, amiért kint hagyták, felügyelet nélkül az utcán. Mire Tony visszasétált, Armin kint ácsorgott az épület előtt. Armin cigizik – ugrott be a gondolat, amin rögtön el is szörnyülködtem. Azt mondta, Tony miatt is idegeskedett egy sort, mert, véleménye szerint: „felelőtlenség volt egy mágustól az éjszaka közepén szaladgálni, és többet nézett ki belőle, meg blablabla". Plusz, aggódott miattam is, többek között azért, mert több mint egy órát töltöttem bent a mágus irodájában. Míg jól összeszidott, azt is lekötötte, hogy ő bizony hazakísér, ha Tony nem is jön, (akinek emiatt muszáj volt jönnie, ha nem akart taplónak tűnni), bár örültem is a kíséretnek, a délutáni támadás után legszívesebben elbújnék egy atombunkerben, és ki sem jönnék onnan többé.

Fél kilenc volt, mire végre-valahára hazakeveredtünk.

- Köszönöm a kíséretet! – kezdtem búcsúzkodni. – Jó éjszakát!

- Nem, várj, bekísérlek – szaladt utánam Armin. Örülök neki, hogy próbál vigyázni rám, a nyomulása viszont egyre fullasztóbbá és irritálóbbá vált.

Csak némán, mosollyal az arcomon bólogattam, hátha hamarabb szabadulok már. Egyetlen egy célom maradt erre a napra: fogni magam, és bedőlni az ágyba, majd aludni, mintha semmi dolgom nem lenne már az életben.

Mikor végre-valahára becsukhattam magam mögött a bejárati ajtót, amit kulcsra is zártam azzal a lendülettel, és felvánszorogtam a szobámba. Úgy ahogy voltam, ruhástul bedőltem az ágyba, azonnal félálomba merültem, de mindig fel-felriadtam valami miatt, vagy a nadrág fordult meg a lábamon, vagy a melltartó szúrt. Mérgesen rúgtam le magamról a takarót, majd felpattanva a kényelmes és hívogató matracomról - lehámoztam magamról minden felesleges ruhát, majd visszazuhantam az ágyba, ezúttal mély álomba merülve.