White Magic - Az átok

Két hét pihenő 15. rész

Armin ébresztőórája már korán reggel a kellemes csendbe – és a pihenésembe – rontott. Hangosan nyöszörögtem a borzasztó hangra, amitől mellesleg frászt kaptam, mikor váratlanul hangosan felzendült. A mellettem alvó fiú is csak forgott egyet, a probléma csak az volt, hogy nem emlékezett, hogy én is itt vagyok mellette, és hogy az ágy legszélén alszik. Ennek következtében, a lusta balra gördüléskor megcsúszott, és rövid kapálózás után, hangosat puffanva a földön landolt. Kómásan vihogtam, és egy „kapcsooold ki" – t motyogva megpróbáltam visszaaludni. Nemcsak hogy kimerítő volt a tegnapi nap, de ehhez társult még a kevés alvás is, így fájó szemekkel, kimerülten ébredtem. És kábé kétszázas pulzussal. Na jó, nem. Annyinál már rég halott lennék.

Az óra elhallgatott, és időközben Armin is eltűnt a földről. Pakolászást hallottam, amire valamivel élénkebb lettem, és a takaró alól kikukucskálva, hunyorogva körbenéztem. A fiú a szekrénye előtt állt, és ruhát keresgélt magának.

- Lina! Igazán nem akarlak megzavarni, mert nagyon kis zabálnivalóan szunyókálsz, de hét óra múlt. Kezdj már el készülődni, mert soha nem fogunk beérni a suliba – ébresztett fel (újból) egy hang, ami Arminhoz tartozhatott. Vagy Tonyhoz. De mit keresne itt Tony?

Erre a gondolatra kipattantak a szemeim, és rémülten néztem az ágy fölé tornyosuló, barna fiúra. Hogy került ez ide?

Mire kikeltem az ágyból, jócskán eljárt felettem az idő, így nem is volt időnk hazaugrani tiszta ruháért, na, nem mintha amúgy lett volna erre a célra megfelelő jármű. Hacsak nem tanulunk meg hirtelen teleportálni. Így csak a tegnapi, koszos izzadságtól és dezodortól bűzlő szettemet húztam fel sietősen a fürdőszobában, és magamhoz ragadva az Ella által elkészített sonkás szendvicset, Tony parancsolgatására elindultunk a buszmegállóhoz.

- Igazán nem akarok illetlennek tűnni – kezdte a gyalogút alatt Tony, olyan hangon, amiből tudtam, ennek a mondatnak nem lesz jó vége – de fúr a kíváncsiság, hogy mégis miért aludtál itt, és hogy mit is csináltatok ti abban a szűkös ágyban.

- Aludtunk, képzeld csak el! – csattantam fel döbbenten. – Bár bocsánat, te nem tudhatod, mire használják a normális emberek az ágyat – hangsúlyoztam ki az utolsó szót fortyogva.

- Szóval csak aludtatok? Semmi... érdekes? – kérdezett vissza pofátlanul, csalódottságot színlelve.

- NEM! Idióta... - morogtam vissza neki, és a szemem sarkából Arminra pillantottam. Látszólag nem viselte meg a dolog, de azt észrevettem, hogy egy fokkal zavartabban lépkedett mellettem.

- Kár... - vonta meg a vállát Tony, majd belekezdett egy új témába. Hálát adtam, hogy nem firtatta tovább a dolgot.

A suliban minden ugyanolyan volt, mint tegnap, azzal a különbséggel, hogy ma Arminnal kettesben mentünk fel a terembe, még épp a csengő előtt beesve az első órára. A nyüzsgés is ugyanaz volt, én pedig látni véltem Adamet, amint az egyik mellékfolyosón sétálni, háttal nekem, de nem tudhatta biztosan, hogy ő e az, így csak csendben bámultam utána, ameddig el nem haladtunk a folyosó előtt.

A terembe belépve nem haltak el a zajok, és nem pillantott ránk egy emberként a tömeg. Az ajtóban Armin elindult a helyére, én pedig a felém hevesen integető lányok felé vettem az utamat. Ugyanabban a teremben voltunk, mint tegnap, Emma és Madison is ugyanúgy ültek, ám ma kicsit közvetlenebbek voltak, és ahogy haladtak előre a napok, úgy barátkoztunk össze egyre jobban.

A tanár kicsit késett, én pedig lassacskán rájöttem, hogy ma sem fogok az osztállyal tanulni. Nyolc óra tíz perckor jött be egy szemüveges, mellényt viselő tanár, a hóna alatt térképeket szorongatva. Kizárásos alapon földrajz, vagy történelem. A férfi lepakolt a tanári asztalra és környékére, majd zavartan, a fekete noteszét felpörgetve krákogni kezdett. Az osztályon halk nevetés örvénylett végig, mindenki ugyanúgy beszélgetett és üvöltözött, mint a szünetben. Ezek szerint egy elég gyenge tanárról van szó.

- Adelina Moor – jelentette be a nevet bizonytalanul, mintha félne attól, hogy nem helyesen ejti ki.

- Igen? – kérdeztem vissza.

- Neked, az igazgató úr szerint el kell menned egy másik terembe. Itt az áll, hogy gyakorolni, de akkor te gondolom, tudod mi a feladatod – hadonászott élénken beszéd közben felém, nyurga ujjaival.

- Igen. De azt nem mondta senki, melyik terembe kell mennem.

Erre elbizonytalanodott, és remegő ujjakkal lapozgatta tovább a füzetét.

- Ezek szerint már tegnap is ezen a... különfoglalkozáson vettél részt. – Az osztály mintha lehalkult volna kicsit, így nem kellett kiabálnom.

- Igen. – Az eddigi beszélgetésünk alatt csak egyetlen szót használtam, kezdtem hülyén érezni magam emiatt. Valahonnan a hátsó sorból meghallottam egy-két fiúhangot, ahogy az igen szócskát ismételgetik, mire szúrós szemekkel megpördültem, és végigfuttattam a tekintetem a hátul ülőkön. Nem tudtam megfejten, ki pofázott, de remélem a tekintetemből kiszűrték a véleményemet.

- Akkor gondolom abban a teremben lesz, ahol tegnap is volt.

Erre csak bólintottam egyet, majd felkapva a táskámat elbúcsúztam a lányoktól, és kislisszoltam a teremből, minden feltűnés nélkül. Mielőtt még becsuktam volna az ajtót, hallottam, ahogy az osztály felzendült, a tanár pedig kétségbeesett hangon próbálta lecsendesíteni a diákokat, azt kiáltozva, hogy „alapzaj-csökkentést kérek!". Ezen a kijelentésen mosolyognom kellett.

A gyakorlóhelyiségbe egészen könnyen eltaláltam, és az ajtó előtt megállva, két rövid kopogatás után benyitottam. Greg már várt rám, és amint letettem a cuccom, azonnal bele is lendültünk az intenzív tréningbe.

Innentől a dolgok elég monotonra fordultak. Minden napom hasonlóan telt. Reggel a buszon Arminnal és a bátyjával, egy rövidke szakaszon közösen utaztam. Az első óra előtti szünetet az éppen aktuális teremben töltöttem, az osztálytársaimmal, aztán a csengő megszólalásával felpattantam a helyemről, és indultam a különterembe Greghez, gyakorolni. Az osztályból egyre több emberrel lettem jóban, Emmával és Madisonnal különösen. Az ebédszünetben is ezekkel az emberekkel beszélgettem. Minden egyes kiképzésem pontosan delután négy óráig tartott, nem fejeztük be sem előbb és sem hamarabb, így elég gyorsan rájöttem, hogy Greg szereti tartani magát az időkorlátokhoz. Bevett szokássá vált az is, hogy Armin a lépcső alján várt rám minden tanítási nap után, és utána átmentem hozzájuk, ahol tanultunk, azaz többnyire beszélgettünk, így a kapcsolatunk is szorosabbá vált. A könyvtáros nővel nem beszéltem, de a könyveket, amiket a régi időkről felleltem részletesen kibogarásztam, és elkezdtem megtanulni. A táskám állandó elemévé vált a vaskos kötet. Arminéktól olyan hét után kicsivel jöttem haza, busszal. Démonnal csak egyszer találkoztam, amikor egyik alkalommal szálltam fel a buszra, a megállóban akart megtámadni, én pedig rálőttem egyet, mielőtt felpattantam a mágiával övezett buszra, amit egyedül nem tudott betörni, ezek a közlekedési eszközök így vannak megcsinálva, hazáig pedig már nem követett. A városban egyre gyakoribbá váltak a démontámadások, emiatt a lakosokon eluralkodott egy állandó, feszült hangulat, ami nem csak a médiát töltötte ki, de egy hirtelen jött kisméretű gazdasági megcsappanásba is sodorta a várost.

Hazaérve, otthon anyu ebben az időben már leginkább a hálószobában vagy a konyhában tartózkodott, neki csak beköszöntem, és bezárkóztam a szobámba, ahol zenét hallgattam, és gyakoroltam a varázslást. Ami furcsa lehet, főleg hogy az én szobámat nem erre tervezték, de nem vertem szét semmit, csak úgymond fejben gyakoroltam, a koncentrációs képességemet tökéletesítettem, próbáltam a maximumot kihozni magamból, ami sikerült is. Greg szerint napról napra erősebb lettem. Reggel pedig kezdődött minden elölről.
Így ment ez, pár nappal több, mint két hétig, amikor is, az egyik reggel egy szokatlan, a megszokott mókuskeréknek ellenszegülő dolog pecsételte meg a napomat. Meg az életem folytatását.