White Magic - Az átok

A megkésett halloweeni meghívó 11. rész

Ma végre láthatom Armint! Azt hiszem ez lesz a napom mottója. Bármit csináltam, nem tudtam megszabadulni a gondolattól. Most még Adam sem gyötört annyira, mint az elmúlt napokban. A kreolbőrű fiú lénye nem hagyott nyugodni, és a hiányába szinte belehaltam. Ma viszont ez az üresség némiképp csökkent, ha csak Arminra gondoltam, és arra, hogy hogy nézhet ki. Már kismilliószor elképzeltem, és agyaltam rajta, de az összkép soha nem állt össze, csak részleteket tudtam: fekete haj, kék szem, magas testalkat.

Armin azt ígérte, hogy négyre itt lesz értem, és elmegyünk valahova, útközben pedig elregélhetem neki a híreimet. Ő még nem is tudja, hogy... úristen! Láthatjuk egymást! Annyira kíváncsi vagyok... habár, ő már az én arcomat félig látta, én viszont őt egyáltalán! Milyen barátság ez, őrület...

Miután – egyre rutinszerűbben eljátszottam, hogy elindulok az iskolába, értsd: felöltözve, sulitáskával a hátamon megindultam a dombon, amerre a régi iskolám volt, majd az első utcán, ahol anya már nem láthatott lefordultam, megkerültem egy házat, így már ott is voltam a kerítésünknél. Azon átlendültem, majd a bungiban várakoztam, hogy anya elinduljon, és mikor láttam, hogy a biciklije nincs nekidöntve a kerítésnek, visszalopóztam a házba, a kulcsommal. Apa ilyenkor még aludt, és valószínűleg akkor sem tudtam volna felébreszteni, ha mellette üvöltözve ugrálok, de nem is akartam, úgyhogy csak felsunnyogtam a szobámba, és csendben elfoglaltam magam. Vagy gépeztem, vagy olvastam, zenét hallgattam, szóval elvoltam. Nem éreztem bűntudatot a lógás miatt. Szerintem az új „iskolámban" észre sem vették, hogy nem vagyok ott, így nem aggódtam. Az idő viszont annál lassabban telt. Apa ma egy előtt egy kicsivel hagyta el a házat. Ekkor mentem le enni valamit. Végre már!

Ebéd gyanánt egy szendvicset dobtam össze magamnak, amit a törikönyv lapozgatása mellett fogyasztottam el. A könyv leírta még, hogy Derat és Delivia nagyon közel álltak egymáshoz, mintha egy jellemet két testbe illesztettünk volna, így senki nem értette min vesztek össze. Elég tetemes dolog lehetett, ha Delivia az öccse ellen fordult miatta. A könyv szerint a varázslók alávetettek, és elnyomásban élnek a népüldözés óta. „Nem különösebben... nem gondolnám, hogy annyira szenvednék." Voltak emberek, akik a varázslók oldalára álltak, így aki Deliviának ellent mondott, és nem adta ki a boszorkányt vagy mágust, akiről tudta, hol tartózkodik, ha elkapták, halálbüntetést érdemelt. Nagy népmészárlásról írt, de nekünk azt tanították, hogy a háborúk csak emberek-emberek, és varázslók-démonok között zajlottak. A varázsló kifejezést minden mágiával tevékenykedő személyre használták, tehát a boszorkányokra, mágusokra egyaránt. Nem tudtam kinek higgyek, így fél kettő körül fogtam a kabátomat, és elindultam a városi könyvtárba.

Az eget borús felhők borították be, sanszos volt, hogy esni fog, így megszaporáztam lépteimet, útközben pedig nézelődtem. Olyan természetesnek tűnt, hogy látok, mégis különleges. Úgy, hogy napokig vakon kellett mászkálnom, már éreztem, milyen nagy áldás ez. Mélyet szippantottam a levegőből, és lehajtva a fejem, kabátomról lógó kis fémcipzárt néztem, ami minden lépésemnél ütemre lendült előre, hátra. A könyvtár a régi iskolám mellett volt egy utcára, így busszal is mehettem volna, de most jobb szerettem volna mozogni egy kicsit, így gyalog tettem meg, az így nagyjából egy órás utat. Nem volt nagy forgalom, időnkét elment mellettem egy két autó, és egyszer egy busz, meg néha-néha egy gyalogos. Épp egy férfi közeledésére kaptam fel a fejem, magas volt, szemébe szürke sapkát húzott, kikandikált alóla néhány sötét tincs, és a kezében lévő telefont lehajtott fejjel bújta. Különös, hegyes orra volt, világos bőre. Bizalmatlanul húztam össze magam, így könnyedén elfértünk egymás mellett, de ő rám se hederített, csak lépdelt tovább, le sem véve a szemét a telefonja kijelzőjéről. „Fura egy alak volt..." gondoltam, és arra a borzongásra gondoltam, ami átfutott rajtam, mikor megláttam. Valami nem stimmelt vele.