White Magic - Az átok

A pokol négy napja 10. rész

A nap besütött a félig lehúzott redőnyökön, félig kirántva álmomból, amiben szerepelt Adam, és Armin is, aki csúnya, és kövér volt. „Úgy látszik tegnap este a kábultságomban elfelejtettem lehúzni" – gondoltam kómásan, majd a vállaimra húztam a duplarétegű takarót, mindig így aludtam, egy téli és egy nyári takaró egymáson, még a legmelegebb hónapban is. Visszazuhantam az álomba, a cselekmény folytatódott. Odaléptem Arminhoz, és megérintettem húsos arcát, zöld szemeiben könnyek csillogtak. Ez az egy dolog tért el, innen tudtam, hogy ez csak egy álom, és nem a valóság. Mégis élveztem, láthattam a fiút! A szája szüntelenül mozgott, de egy hang sem jött ki rajta, halovány volt, és cserepes, mint reggel a zombiknak. Adam eltűnt, csak mi ketten voltunk, a hely is változott, már egy medence mellett álltunk, körülöttünk kacagó gyerekek ugráltak a vízbe, élénk színű fürdőnadrágjukban, mi pedig nagykabátban voltunk. Kicsit kellemetlenül is éreztem magam, de jobban lekötött, hogy megértsem a fiú sápatag szájából kihulló néma szavakat.

- Nem értem! Nem hallok semmit! – kiabáltam, mint egy őrült, de minden szavam után egyre sápadtabb lett, már alig mozogtak az ajkai.

- Armin, kérlek, hangosabban mondd! Nem értem! – förmedtem rá, kezdtem egyre idegesebb lenni. A fiú nem reagált. Tekintete üvegessé vált, és megállapodott a hátam mögött egy ponton. A szemei gyönyörűek voltak. Belebámultam, de ő láthatóan nem rám figyelt.

Ideges lettem. Megragadtam két oldalról a vállait, és megráztam. Torkából egy lihegésszerű nyögés tört fel, lehunyta a szemeit. Elvesztettem a fényét, íriszei éltető ragyogását. Mintha kiszakítottak volna egy darabot belőlem, üresség támadt a bensőmben.

- Armin! Válaszolj! Válaszolj nekem, azonnal! – üvöltöttem a képébe, de nem reagált. Dühödten ellöktem magamtól. De elszámítottam. A lökéstől a saját egyensúlyomat vesztettem el, és hátralendültem, a fiú pedig sziklaszilárdan áll egy szakadék peremén. Lelassult az idő. Kipattantak Armin szemei, és az enyémekbe nézett.

- Sohasem lehetünk egymáséi – mondta szárazon, majd elfordult, távolodó alakja egyre kisebb lett.

„Egymáséi... egymáséi... egymáséi..." – visszhangzott a fejemben. Zuhanni kezdtem, a vesém és a gyomrom táján szorítást éreztem, és mikor lenéztem a mélybe, meglepetésemre... démonok fogták a kezeimet és a lábaimat, beléjük csimpaszkodva rántottak le a mélybe, széles mosolyúkból kivillantak hegyes, szürkés fogaik. Ismerős volt ez a mosoly. Adam mosolya... ekkor felébredtem. A szemeim kipattantak, és kissé megemelkedtem, de nem ültem fel teljesen. „Ez csak álom" – ziláltam, majd visszahanyatlottam a nagypárnámra. „Milyen nap van egyáltalán?" Kellett egy kis idő, mire teljesen felébredtem. Még mindig az álmom járt a fejemben, nem olyan volt, mint egy közönséges álom. Inkább, mint valami jóslat, látomás. Miután észhez tértem, a jókedvemen 200 értéket dobott, hogy végre látok! El sem hiszem! A vakon töltött napok már csak egy rossz álomnak látszanak...

A telefonom azt mutatta, hogy szombat van, így szélesedő vigyorral a fejemen lekaptam a töltésről, és a készülékkel a kezemben visszaugrottam a párnák és plüssök közé.

A neten rákerestem a város összes Adamére, de egyik sem az én lovagom volt. Ezután írtam egy rövid üzenetet Arminnak.

- „Szia! El sem fogod hinni, mi történt. Tudunk ma találkozni? Személyesen szeretnék beszélni veled!"

Mivel nem válaszolt rögtön, visszadobtam a telefonom a matracra, és inkább lecsörtettem, hogy megnézzem mi helyzet odalent. A képemen széles mosoly terült el, és folyamatosan arról fantáziáltam, vajon mi lehet Adammel? Vajon ő is gondol rám? Felébredt már? Mit csinál most? A régi Lina pedig... hát, ő háttérbe szorult. A rózsaszín köd, ami elborított szebbé tett mindent. Apa a kanapén kiterülve horkolt, de most még ezen is csak mosolyogni tudtam. Töltöttem neki egy pohár vizet és a dohányzóasztalra tettem, egy üvegcse mellé, amiben elszívott cigaretták hevertek. „Apa mióta cigizik? Lényegtelen..."