White Magic - Az átok

A megváltó 16. rész

Reggel, a suliban, ma nem a megszokott gyakorlóhelyemen indítottam. Hanem az igazgató irodájában.

- Adelina – kezdte az igazgató, idegesen, fel alá járkálva az szobában, ahol csak ketten tartózkodtunk. A hideg is kirázott ettől a helytől, a legutóbbi látogatásom óta. – Te azt állítottad, hogy már mindent tudsz a történelmünkről. Mindent, amit a könyvekben leírtak. Így hát azt is tudod, milyen helyzetben vagyunk.

- Igen, tudom – bólogattam, mire a mágus habozott egy kicsit, a szakállát vakargatta, majd kibökte:

- Szükségünk lenne a segítségedre – felnéztem ráncos arcára, láttam rajta, hogy habozik, majd folytatta. - Úgy sejtjük, te lehetsz a megváltó – mondta ki gyorsan, mire az idő megállt egy pillanatra, és elnémult körülöttem minden.

-

Nem tudtam elhinni. Kimondta a város legnagyobb embere, hogy én vagyok a megváltó, de legbelül volt egy kis részem, ami tiltakozott ez ellen.

- És ha így lenne? Mit kéne tennem? – kérdeztem meg, miután elgondolkoztam a lehetőségeimen.

- A feladatod... békítsd ki Deratot, és Deliviát.

Hallatszott a hangján, hogy feszült. Már egy ideje érzékelem az összes tanáron, emberen, aki körülöttem él. A félelem és a riadalom közös magva minden emberben gyökeret vert, valahol mélyen bennem is, és míg én próbáltam titkolni, és nem törődni vele, a többi ember körülöttem széthullott. Mert akárhogy is álcázzuk, ez háború. Itt van a nyakunkon. A halál, és a pusztulás volt az a dolog, ami ellen harcolnunk kellett, és ez nehezebb volt, mint egy seregnyi démonnal szembenézni, mert míg a felfegyverkezett szörnyek kézzel fogható dolgok voltak, ez a két dolog meghaladta az emberi elme felfogóképességét. És ha még Flower Hill legnagyobb mágusa is fél, akkor mi is okkal tesszük ezt.

- Én... én... - már épp mondtam volna, hogy szívesen, és feltétel nélkül megteszem, mikor belém nyilallt a felismerés. – Mégis hogyan?

A mágus zavartan nézett rám, ezzel a mondatommal meglephettem.

- Hogyhogy hogyan? Ezt nem nekem kéne tudnom. Hanem neked! – mutatott rám vádlón, és egyre idegesebbé vált.

Míg ő magában motyogott, én próbáltam értelmes magyarázatot találni a történtekre – sikertelenül. Ez úgy, ahogy van, egy teljes káosz. Végigpörgettem magamban számtalanszor a könyv tartalmát, de sehol nem találtam bármiféle utalást arra, hogy én lennék a „megváltó". A „békítő". Vagy ahogy tetszik.

- De nem tudom. Fogalmam sincs, mit kéne tennem – vontam meg a vállam tehetetlenül.

A mágus próbálta magát összekaparni, aztán kijelentette, hogy „akkor most gondolkozni fogunk".

A jelenlegi számítások szerint a démonok másfél hétnyi útra vannak a város legszélétől. A kaputól. Ott, ahol a fal húzódik, onnan még egy napnyi út, hogy elérjék Flower Hill első kis épületét. A láthatatlan védőfal visszatartja az első csapatot, de ha többen törnek rá, és az emberek sincsenek a segítségünkre, onnantól védtelenek vagyunk, a mágusseregen kívül semmi nem maradt nekünk. A mágussereg. Ahol Richard és Tony is harcol. A gondolatra megborzongtam. Ekkora túlerővel szemben... halálra vannak ítélve. És ha arra kerül a sor, hogy harcosok kellenek a seregbe, akkor nagy valószínűséggel Armint is besorozzák. Az egyre kétségbeesettebbé váló gondolataim közül a mágus rántott ki.

- Huszonnégy órát kapsz, hogy kiderítsd, mit kell tenned.

- Hogy micsoda?! – vágtam a szavába. – Egy napot?! Egy nap nem elég!