White Magic - Az átok

Jobb félni, mint megijedni 6. rész

Az utcán tértünk magunkhoz, a fejemen pedig szerencsére ott volt a szemkötő, így viszont vakon tapogatva kászálódtam két lábra.

- Armin! Armin, itt vagy? – kiabáltam, és pár másodperc múlva mozgolódást hallottam magam mellől.

- Igen, csak bealudtam.

- Hogy tudtál bealudni ennyi idő alatt?

- Nem tudom, a mágus-őr kirakott minket, és pedig leültem ide, és már aludtam is... - mondta lassan, és hallatszott, hogy erőlködik a szavak megformázásával.

Valami nem stimmel. Én nem emlékszem semmilyen mágusőrre.

- Volt ilyen? Mert én nem emlékszem. Az utolsó a kiélt hangú zsarnok emlékképe. Neked nem?

- Hát nagyon nem ilyen volt. Kellemes hangja volt, és kis harcsabajusza, és ránk talált a földalatti szerelőútján... amúgy nem is értem, hogy minek ilyen szerelő utakat kiépíteni, elég balesetveszélyes az erre járóknak. Akárki nekimegy az oszlopnak, és puff, mér lent is találja magát! Szóval igen, az őr ránk talált, és felkísért minket, majd kirakott itt az utcán. Utána meg bealudtam, de innen már mondtam.

Hát én rohadtul nem erre emlékszem. De nem baj, lehet beütötte a fejét, és össze-vissza hadovál.

- Mindegy, figyelj Armin, még áll a szívesség, hogy hazakísérsz? – kérdeztem égve, mert úgy látszik, ez a nap már soha nem ér véget.

- Persze! – mondta még, majd belém karolt, és megindultunk egy irányba.

Kábé tíz-tizenöt percnyi sétálás után visszaértünk a buszmegállóhoz, ahonnan a történtek elindultak, de természetesen nem volt akkora mázlink, hogy elcsípjünk egy éjszakai járatot, ami másfél óránként áll meg a suli buszmegállójában, és pontosan öt perc ment el - így hát gyalog indultunk meg a házunk felé, ami félórányi sétára van.

- Itt is lennénk! 72-es ház, ugye? – kérdezte Armin fáradtan, miután megálltunk.

- Igen – bólintottam egy apró gombóccal a torkomban, majd aprókat előre-hátra hintázva vártam a folytatást, de mivel semmi válasz, így inkább megtörtem a csendet.

- Kö... - torokköszörülés – szóval köszi, hogy elkísértél... - De Armin nem reagált. – Most elaludtál? – csattantam fel fáradtan.

- Nem, nem... Lina, elkérhetem a számod? Miután kialudtam magam, felhívlak, és esetleg találkozhatnánk...

- Oké – mosolyodtam el megnyugodva, és a bensőmet melegség árasztotta el, de nem foglalkozva ezzel lediktáltam neki a számokat, majd elbúcsúzva belöktem a kaput.

Nagyon magabiztosan lépkedtem a már jól ismert ösvényen, ami a bejárati ajtóhoz vezetett, de azzal nem számoltam, hogy valaki, valószínűleg anya, kint hagyta a szerszámokat az út közepén, így én sikeresen beleléptem az egyikbe, ami a vállamnak csapódott. Már épp nyúltam volna a vállamhoz, hogy megdörzsöljem a beütött részt, mikor egy nagyon furcsa dolog történt... halk, sikolyszerű hangot hallottam meg magam mögül, amit baromira nem én adtam ki, így megugorva felvisítottam. Azt hittem Armin jött utánam, akit szerencsésen fejbe csaptam a szerszámmal, de mivel nem válaszolt a szólongatásomra, így inkább remegve előkotortam a táskámból a kulcsom és kapkodva elfordítottam a zárban. Becsaptam magam mögött a súlyos faajtót, és kulcsra is zártam, majd nekidőltem.

- Hahó, megjöttem! – kiabáltam megremegő hangon, de csak a csend válaszolt. Mélyet lélegeztem, de a kifújás is remegve hallatszott. Fejben számolgatni kezdtem, hogy hány óra is lehet, vagy hol a fenében hagyhattam a telóm, viszont ezzel nem jutottam sokra. Tapogatózva indultam meg a lépcső felé. „Még a saját házadban is félsz, hova jutottál?" – kérdezte a kisördög, de rögtön jött a válasz. „Miért, talán te nem hallottad azt a sikolyt, és a kísérteties suhogásokat?" „Csak képzelődsz, mert fáradt vagy! Vagy megőrültél... egyik lehetőséget sem zárnám ki." Végre a szobámban voltam, amit bezártam magam mögött, és lekaptam a szemfedőmet. Félhomály uralkodott bent, a közvilágítás gyéren besütötte a helyiséget, így kivehettem, hogy nincs bent senki. Megnyugodva kapcsoltam fel a lámpát, és átöltöztem pizsamába. A forró fürdőt inkább elvetettem, tekintve, hogy nem mertem kimerészkedni a fürdőszobába. Hiába, a sok zombi – és horrorfilm megtette a hatását, kissé paranoiás lettem, és bár tudtam, hogy nincsenek ilyen lények, azzal nyugtattam magam, hogy „isten nem teremtett volna olyan lényeket, amik kiirtják az emberiséget...", mert ugyan mi boszorkányok és mágusok voltunk, legbelül ugyanúgy emberi lények, akik varázserővel rendelkeznek. És bár az embereknek mi csak a legendákban és könyvekben léteztünk, mi szinte mindent tudtunk róluk.

Tehát átpizsamáztam magam, és mielőtt bevetődtem az ágyba, alaposan körbenéztem a szobában, bekukkantottam a ruhásszekrénybe, az ágy alá, még a gyapjúszőnyeget is felgörgettem, mert hát... jobb félni, mint megijedni. Soha nem lehet tudni...