White Magic - Az átok

Armin családja, és még egy kis matek 8. rész

A teraszon tároltam a kinti papucsom, abba léptem bele, majd szemeimet riadtan ide-oda kapkodva, a pálcámat szigorúan magam elé nyújtva lelépdeltem azon a pár lépcsőfokon, ami elválasztotta a pázsitot és a teraszt. Rázott a hideg, és az egész felsőtestem görcsben volt, plusz a tenyerem úgy izzadt, hogy féltem, kicsúszik a markomból az egyetlen fegyverem, amivel védekezhetek. „Talán okosabb lett volna hozni egy pulóvert is" – gondoltam szenvedve. „Vagy inkább bent kellett volna maradni... nem! Megcsinálod!"

A ház széléhez simultam, majd kikukucskáltam a fal mögül, és körbefuttattam a tekintetemet a kerten. Nem volt sok hely, ahová el lehetett volna bújni. A terasz, és a lépcső mellett jobbra egy kb. 20 négyzetméteres pázsitrész húzódott, körülötte virágágyás, benne rózsák, és félig elszáradt, egynyári növények. Balra pedig a ház volt, anyáék hálószobája, vagyis csak anyáé... Ha kiléptem a ház takarásából, balra volt a kerítés, ami elválasztotta a hátsókertet a kiskerttől, ami ugye az előbb leírt kicsi, füves terület volt. A hátsókertben bújhatott el egyedül, ott is vagy a bungiba, vagy a mögé, esetleg a tuják közé, vagy a kökénybokor mögé. De más nem nagyon volt, ami elbújtathatott volna egy démont. „Oké, gondolkozz. A tuják közé nem bújhat, ott észrevenném. Mivel a démonok nem tudnak áthatolni az anyagokon. A kökénybokor pedig nem takarná el fekete testét, szóval vagy a bungi, vagy..." Mint a villám, csapott belém a felismerés, még a lábujjaim is beleremegtek, majd hipergyorsan felkaptam a fejem, de már késő volt. Csak annyit láttam, hogy egy sötét árny közelít felém, én ijedtemben megpróbáltam elugrani, de hátraestem, és a tarkóm fájdalmasan a betonnak csapódott. „Au...!" A világ elhomályosult és eltompult körülöttem, a talaj kicsúszott a lábaim alól, mintha egy végtelen körhintán ülnék... A mellkasomra nyomó érzés telepedett, és mivel a testem nem engedelmeskedett, agyam kapcsolt hamarabb. Megemeltem a pálcát, és kiáltottam volna a varázslatot, de nem jött ki egy hang sem a torkomon. Hiába erőlködtem, csak kétségbeesett sikoltozásra jutottam. Olyan érzésem volt, mintha utaznék az időben, és épp egy örvényben lennék... körülöttem félhomály. A végtagjaimat súlytalannak, pehelykönnyűnek éreztem. „Mit csináljak?" Az elborult agyam folyamatosan vészjelzéseket küldött a testemnek, „menekülj," „védekezz", „kiálts", de csak egyik oldalamról a másikra dülöngéltem, vergődtem, és bár küzdöttem, a démon nem engedett, csak egyre közelebb és közelebb nyomult a testemhez. „Mint egy óriáskígyó, ami fojtogat engem..." Aztán egyszerre megszűnt minden fájdalom. A démon elengedett, és nevetve arrébb lebegett, nekem pedig az első reakcióm az volt, hogy talpra ugrottam, bár majdnem visszaestem, annyira megszédültem. Gyenge voltam.

- Adverviraem et in altes! – kiáltottam torkom szakadtából, miközben minden pozitív energiát a pálcámba irányítottam.

A látásom kitisztult, így már láttam a koromfekete paca körvonalait, na, nem mintha annyira határozottak lettek volna. Olyan volt, mint egy fekete víztömeg. A teste folyamatos mozgásban volt, mint egy libegő kocsonya, amit szürke füst vesz körül. Fehér szemei közepén vörös lángnyelvek csapkodtak, és vörös, hegyes, koszos fogakkal teli száját gúnyos vigyorra húzta. A varázspálcámból sárga szikrák törtek elő, egyenesen a szörny képébe. Soha nem láttam még démont közelről, de vonásai, és igéző tekintete örökre az emlékezetembe vésődött. A lövésemtől halkat sikkantott, pont, mint tegnap este, a kezemből pedig kihullott a varázspálca, ami halk puffanással ért földet a füvön. Az agyamon átvillant, hogyha most lehajolok érte, biztos, hogy újra rám ront, így inkább remegve hátrálni kezdtem, le nem véve a szememet az ellenségről. A szívem iszonyatos sebességgel száguldott, minden elhomályosult, csak a démont láttam. Már felkészültem arra, hogy újra nekem ugrik, vagy, hogy mögém kerül. Az idegeim pattanásig feszültek, és csak vártam. Majd tovább vártam. De a lélek csak hosszan, velőtrázóan felkacagott, a következő pillanatban pedig... egyszerűen felrobbant, fekete fröccsöket hagyva a környezetén, és rajtam is. Két kezemet rászorítottam a koponyámra, és sikítottam, minden erőmet beleadtam, nem tudtam mi fog történni, azt sem tudtam, mi történt most. Még éreztem, hogy a földre rogyok, és felforrósodott testemet lehűti a hideg föld. Arcomat marták a démon maradványai, de annyi erőm sem volt, hogy letöröljem őket. Azt hiszem elájultam, de a szemem nyitva maradt, a külvilágot is éreztem. „Minek kéne történnie, ha elájulok?" „Honnan tudnád, te idióta, ha soha sem ájultál még el?" „Csak éljem túl... hány óra lehet? Mikor jönnek anyáék? Vajon Armin átjön hozzánk suli után, és ha igen, mit csinál, ha így talál?" Ilyen gondolatok kavarogtak a fejemben, miközben pilláim leereszkedtek, a világ eltompult. „Ilyen lehet meghalni. Szépen lassan átengedjük magunkat a sötétségnek és az álomnak..." – gondoltam még, majd minden megszakadt.