Brilliant (magyar fordítás)

Második fejezet: Vacsora partnerek

- Sokáig tervez maradni? - érdeklődött Sherlock, szemeivel követte az óramutatókat, amelyek még soha nem araszoltak ennyire lassan hét felé. Nem úgy tűnt, mintha Amelia hozott volna magával ruhát éjszakára; és nem hitte, hogy abba a kis táskába bármi ilyesmi lenne.

- Nem tudom. Nem igazán terveztem előre. Néhány lakást már megnéztem. - válaszolta Amelia közömbös hangon.

- Maradhatsz nálunk Ames. - ajánlotta fel John. -  Sherlock legtöbb  éjszakát úgyis a kanapén tölti. Már ha egyáltalán itthon alszik.

John Sherlockra nézett, kissé aggódott, hogy a férfi kifogásolni fogja ajánlatát.

A nyomozó megvonta a vállát, nem törődött túlságosan azzal, hogy Watson mit csinál és mit nem. 

- Maradhat amíg kitakarítja a konyhát és fizeti az albérlet ráeső részét. - biccentett a konyhaasztal felé, ahol vagy egy tucatszor kísérletezett.

- Megbírkózom vele. - mosolyodott el Amelia.

- Kiváló. - bólintott Sherlock. - Mikor vacsorázunk? Felteszem, valahol máshol. Nem sok minden van a hűtőnkben.

- Ehetnénk kínait. - javasolta John.

Amelia már nyitotta a száját miközben telefonján keresett rá a közeli éttermekre, de Sherlock megelőzte.

 - Amelia allergiás a szójaszószra.  

- Nekem is van szám és tudok is vele beszélni, köszönöm szépen. - mondta Amelia, nem törődve azzal a kérdéssel, hogy honnan is tud a férfi az allergiájáról; annyira már ismerte őt, hogy tudja csak egy rejtélyes választ kapna. Összegyűjtötte a teáscsészéket és a konyhába vitte azokat. Arrébb rakott egy vödör birka májat a mosogatóból - vagy legalábbis úgy gondolta, hogy birka - és elkezdte elöblíteni a csészéket. - Megkérdezhetem, miért van máj a mosogatóban?

- Kísérlet. - válaszolta Sherlock egyszerűen.

- Aha - csak ennyit mondott és megtörölte a kezeit. - Szóval, elmegyünk vacsorázni vagy csak ülünk és beszélünk róla?

- Olasz étterem. - ugrott talpra Sherlock. Egyetlen mozdulattal felvette  a székről tengerészkék Belstaff (motoros - a szerk.) kabátját és a vállára kanyarította. Felvette a párna mögé betűrt sálját és megkötötte.

- Egy mosolygó arc van a falon.

- Igen. Tetszik? - kérdezte Sherlock vigyorogva. Odalökte Ameliának a kabátját, orrlyukai kitágultak, ahogy egy pillantra mélyet szippantott a lány jázmin illatából. Amelia könnyedén elkapta, meglepve ezzel a férfit. - Utánam, Watsonok.

Sherlock sarkon fordult és leügetett a lépcsőn.

- Van nevem is! - kiáltott a férfi után, ezüstös szemeit forgatta, ahogy John kiskutya módjára követte a nyomozót. Valójában, az elveszett sün kifejezés jobban illett volna bátyjára. Amelia felsóhajtott, felhúzta kabátja cipzárját és csatlakozott hozzájuk.

¤

Sherlock kezdett türelmetlen lenni. Már az asztalukhoz kísérték őket, de a pincér még sehol sem volt. John tökéletesen elégedettnek tűnt, ahogy átnézte a menüt. Amelia azonban az asztalon dobolt ritmusosan, bár néha megállt, mintha kezdené elveszíteni türelmét, majd fokozatosan visszatért az eredeti lendülethez.

Két percig figyelte a lányt és rájött, hogy Amelia dobolása megfelel a terem végén lévő zongora játéknak. A lány tekintete találkozott a férfiéval és kissé meglepte a tény, hogy egy ideje már figyeli őt. Ujjai azonnal megálltak, és ölében pihentette őkét.

- Hol van már a pincér? - morogta Sherlock a szobát fürkészve. Talpra állt, Watson tetsvérek felé biccentve. - Kérlek bocsássatok meg. Máris visszajövök.

- Sherlock, ülj vissza. - mondta John szigorúan, már elege volt a göndör hajú nyomozóból. - A pincér hamarosan itt lesz.

Sherlock nem figyelt rá, lazán begombolta szénfekete öltönyét és elindult.

Amelia a kabátja ujjából kilógó cérnát babrálta, miközben áttanulmányozta az étlapot. Egy hangos csattanás hallatszott a terem másik oldaláról és a zsivaj ellenére Amelia tisztán kihallotta Sherlock hangját. Felsóhajtott.

- Mindig ezt csinálja? - kérdezte bátyjától.

John néma dühe elég magyarázat volt a lánynak.

- Fantasztikus. - jegyezte meg Amelia szarkasztikusan, és belecsípett orrnyergébe, ahogy Sherlock - egy lila zúzódással arca bal oldalán - visszatért egy pincér és egy menedzser kíséretében. A lány elfojtott egy nevetést.

- Megtaláltam a pincért. - jelentette be Sherlock büszkén.

- Észrevettük. - mondta John, és a kirángatott személyekhez fordult bocsánatkérő mosollyal. - Őszintén bocsánatot kérek a barátunk miatt. Nem erőssége az emberi kapcsolatteremtés.

- Barátunk? - gúnyolódott Amelia. - Négy órája ismerem. Aligha mondhatnám barátomnak John.

- Ó, fogd be Amy. - mondta Sherlock és helyet foglalt, teljesen megfeledkezve a dühös tekintetű menedzserről.

- Amynek neveztél? - kérdezte hitetlenkedve.

A férfi nem válaszolt, helyette a pincérhez fordult és tökéletes olasz kiejtéssel adta le rendelését.

- Vargányás Fettucinit kérnék és egy pohár 1968-as Monsantot. - visszaadta az étlapot a pincérnek és legfiatalabb Watsonra nézve felhúzta egyik szemöldökét. - Te?

- Gnocchit kérnék és egy pohár vizet. - köszörülte meg Amelia a torkát.

- Én is vizet kérnék és lazacot, köszönöm. - mondta John, a pincér felírta az utolsó rendelést is és visszament a konyhába.

A menedzser még méltatlankodott, majd ő is követte beosztottját.

- Tehát - kezdte John, előrehajolt és összekulcsolta kezeit az asztalon. - Mit is csináltál pontosan, hogy a menedzser és a pincér is ki akarta tépni a torkodat?

Sherlock azonban nem figyelt rá, Ameliára pillantott.

- Zongora. - mondta hirtelen.

- Tessék? - pislogott zavartan  a lány.

- Zongora. - ismételte meg monoton hangon Sherlock, mintha a szó újbóli kimondása rengeteg erőfeszítést igényelne. - Zongorázol?

A férfi a lány kezeit fixírozta.

- Régen játszottam. - erősítette meg Amelia és halványan elmosolyodott. - El kellett adnom a zongorámat és a hegedűmet, amikor visszaköltöztem.

- Honnan költöztél vissza? - kérdezte Sherlock borába kortyolva, amit épp akkor vitt ki neki a pincér.

- New Yorkból. - mondta ki egyszerre John és Amelia. A lány bátyjára vigyorgott, majd Sherlockhoz fordult és folytatta. - Négy hónapig ott éltem.

- Ez megmagyarázza a gorombaságot. - motyogta halkan Sherlock, de állkapcsa megrándult, ahogy a lány magassarkúja orrával sípcsonton rúgta az asztal alatt.

 Abban a pillanatban megérkezett az étel is. Amelia elmosolyodott mielőtt diszkréten ellopott egy kis tésztát Sherlock tányérjából. A férfi észrevette és szeme sarkából haragos pillantást lövelt a lány felé. Amelia felnyögött, amint lenyelte.

- Nagyon jó. Ezt kellett volna rendelnem.

Sherlock kicserélte a tányérukat.

- Tessék. Itt az enyém.

John kíváncsian felvonta egyik szemöldökét, ahogy Amelia elpirulva sütötte le szemeit.

- Köszönöm.