Brilliant (magyar fordítás)

Tizedik fejezet: A hegedűművész

Amelia megújulva lépett ki a fürdőszobából, egyik törölközőt magaköré tekerte, míg a másikat a vállára terítette. Nekidőlt a konyhaajtónak, ahogy a másik törölközővel erőssen dörzsölgette haját, közben Sherlockot nézte, ahogy a nappaliban játszik hegedűjén. Játéka közben kissé táncolt; sasszézott, fejét billegette, egy jellegzetes háromlépéses keringőt táncolt.  A lány nem mozdult, nem akarta felhívni magára a figyelmet, úgy döntött, inkább csak némán nézi, megfigyeli a rejtélybe csomagolt rejtélyt, aminek középpontja maga Sherlock Holmes.

- Nem, nem, ez nem jól hangzik. - mondta a férfi magának, ahogy kihúzott valamit a papírjáról, majd valami mást lefirkantott. Sherlock kidugta nyelvét a fogai között, ahogy egy pillanatra elgondolkodott, majd letette a ceruzáját és újra eljátszotta a darabot.

Amelia már régóta nem hallott ilyen gyakorlott hegedűművészt és elragadtatva figyelte, ahogy Sherlock ujjai finoman táncolnak a hangszeren. Alig pillantott a kottába, az egészet fejből játszotta. Állát a hegedű álltartójának támasztatotta olyan szorosan, mintha az élete függne tőle, mintha nélküle a tengerbe veszne.

Sherlock egy elhagyatott sóhajt hallatott, ahogy elhalkult a hegedű, fakultak a hangok, majd eltűntek a csöndben. Annak ellenére, hogy lenyűgözte Sherlock játéka Amelia nem tapsolt, helyette felhúzta szemöldökét és jól hallhatóan megszólalt.

- Volt egyszer egy férfi, ki ékesen és édesen játszott - Sherlock megpördülve nézett a lányra. - A világra tekintett, szemeiből tisztaság és erő sugárzott. Oly' sokat mondott, de keveset beszélt; menedéket lelt a zenében s eljátszotta mitől félt. Senki nem hallotta játékát, hogy miért? Mert nem csak egy dal volt, ami kitölti a tért. Ki nem mondott szavak voltak azok, amiket hallani kellett; töretlen hangok, amik az üres világban életre keltek. Valóigaz, ez nem csak egy dal volt; hisz benne volt a szíve, amely már másé volt. 

Sherlock letette a hegedűjét az asztalra.

- Kié?

- Igazából a tiéd. - mondta Amelia. - Rólad szól, arra az esetre, ha nem jöttél volna rá.

- Valóban.

- Remek. - úgy tűnt a beszélgetés ezzel meghalt kettejük között és csak némán álltak egymással szemben. Az egyiknek még gyantásak voltak az ujjai, és valamitől az arca is maszatos lett, míg a másik nem viselt mást csak pár frottír törölközőt.

És John még mindig nem ért haza.

- Miért írsz verset rólam? - tette fel a kérdést Sherlock hirtelen. - Úgy tűnik, borzasztóan érdeklem önt, Ms Watson.

- Ugyanezt elmondhatnám én is. - Amelia Sherlock dala felé fordította fejét. - 'Számkivetettek', komolyan? Csak a teljes nevem betűit kellett összekeverned és megnézni mit lehet belőle alkotni. Okos ötlet, hogy egy meglehetősen ritka és homályos szót alkottál belőle, mint a számkivetett, manapság már alig használják. (számkivetettek = outlawries - a szerk.)

Sherlock felvonta egyik szemöldökét.

- Megmagyaráznád?

- Ó, nem szereted, amikor fordul a kocka, ugye Sherlock? - mondta Amelia sokkal inkább a saját kedvéért. Megköszörülte a torkát. - Nos. Ahogy mondtam, számkivetett szót ritkán használják manapság és bár te meglehetősen különös pasi vagy, úgy gondolom, hogy beleviszel néhány gondolatot is egy ilyen darabba. Észrevettem a tintafoltokat az ujjadon, pedig most ceruzával írtál, de a dal címe még tintával írtad. A tinta foltok egy vagy két naposak lehetnek a kopásukból ítélve. Namármost, ha hozzá vesszük, hogy hallottam ahogy Johnnal a teljes nevemről beszéltek, aztán fogtál egy tollat, leírtad egy papírra és fejben számba vetted az összes lehetséges változatot. Tehát, ez lett a nevemből. A dalcímedet összehasonlítottam a saját nevemmel és mind a tíz betű megtalálható a nevemben, vagyis ötvennyolcegésznyölc százalékos az egyezés. És szerintem te olyan vagy, aki nem adsz anélkül címet a dalodnak, hogy annak ne lenne értelme. Ne érts félre, igazán hízegő. - Amelia vörös ajkai mosolyra húzódtak. - Tévedek?