Brilliant (magyar fordítás)

Tizenkilencedik fejezet: Belgráviai botrány

A feszültség elviselhetetlen volt. Egy rossz mozdulat és mindannyian füstté válnak. Egymást bámulták - John Sherlockot, Sherlock Jimet, Jim Ameliát, Amelia tekintete pedig Sherlock és a bűnöző között cikázott. Amelia összerezzent, ahogy a Bee Gees Stayin' Alive című száma visszhangzott az épületben.

Jim lehunyta a szemeit és felsóhajtott.

- Nem bánod, ha ezt most felveszem?

- Nem, nem, kérlek vedd csak fel. - ragaszkodott Sherlock. - Ezek az utolsó perceid.

- Halló? - szólt a telefonba Moriarty. Sokáig hallgatott. - Persze, mit akarsz? - Sherlock felé fordult és tátogott. - Bocsi.

- Semmi gond. - tátogta vissza a férfi.

- ISMÉTELD MEG! - üvöltött fel Jim és dühösen elfordult. Vett egy nagy levegőt és halkabban folytatta. - Ismételd meg és ha hazudsz nekem, megtalállak és élve foglak megnyúzni. - Abbahagyta a telefonálást, visszafordult és tett néhány lépést Sherlock, Amelia és John felé. - Várj. Bocsánat, a mai nap nem alkalmas a halálra.

- Ó, egy jobb ajánlatot kaptál? - kérdezte Amelia csodálkozó arccal. Jim figyelmen kívül hagyta a kérdést.

- Még hallani fogsz róla, Sherlock. - és azzal a lendülettel visszaemelte füléhez a telefont. - Szóval, ha amiról beszélsz tényleg nálad van, gazdaggá teszlek. Ha nem, cipőt csináltatok a bőrödből. - És akkor, mielptt kiment volna az ajtón, hátra se fordulva csettintett egyet, mire az összes vörös fény azonnal eltűnt.

- Ez meg mi volt? - kérdezte John megkönnyebbülve.

- Valaki megváltoztatta a döntését. - válaszolta Amelia keserűen. - Csak az a kérdés, hogy ki?

¤

- Mit írsz? - kérdezte Amelia a bátyjától néhány héttel később. John mögött állt és kortyolt egyet a teájából. Összehúzta szemöldökét, amikor válaszra sem méltatták. - John?

- Hm? Tessék? Ja, blogot.

- Miről? - kérdezte folytott hangon Amelia, mert amit leült a székbe Kettő az ölébe ugrott. A bulldog már teljesen felnőtt, de még mindig kiskutyaként ugrált föl-le a székekre, csakhogy több figyelmet kapjon. A lány a kutya füle tövét kezdte el vakargatni.

- Rólunk. - 

- Úgy érted, hogy rólam. - helyesbített Sherlock anélkül, hogy felnézett volna az újságlapok közül; Amelia megesküdött volna, hogy látott átsuhanni egy mosolyt a detektív arcán. A legfiatalabb Watsonnak feltűnt, hogy az utóbbi időben a férfi egyre többet mosolygott. John már rájött a kis kapcsolatukra, azonban még nem szokott hozzá, hogy Sherlock nyitottabb lett és már az érzelmeit sem fogja vissza.

Na nem mintha Amelia panaszkodott volna.

- Mert? - kérdezte John.

- Nos, elég sokat írsz.  - válaszolta Sherlock, amikor a csengő megszólalt. - Tehát akkor, lássunk mink van?

Heteken át emberek jöttek és hagyták el a 221B lakást, akik néhányan egyszerűen csak kíváncsiak voltak a nagy Sherlock Holmesra, vagy éppen Ameliára.  

- A feleségem feltűnően sok időt tölt a munkahelyén.

- Unalmas. - vágott közbe Sherlock,  kitessékelte a béka-képű pasit az ajtón és becsapta a pasas orra előtt az ajtót. Az égnek emelte tekintetét, ahogy észre vette Amelia tekintetét. - Unalmas volt.

- Azért hagyhattad volna, hogy befejezze a történetét. - dorgálta meg a lány.

- Jézus Krisztus a mennyekben ti ketten, ha ezt fogjátok csinálni továbbra is, Istenre esküszöm, hogy itthagyok mindent, mire kettőt pislogtok. - fenyegette meg őket John.