Brilliant (magyar fordítás)

Első fejezet: A zsenialitás csak nézőpont kérdése

Egy hétköznapi ember átlagos elméjének a Baker Street 221B lakása csak egy közönséges lakás, ahol nem történik semmi izgalmas. Amelia Watson azonban nem volt átlagos elmével megáldott hétköznapi ember. A járdán állt, hosszú barna hajába belekapott a szél és élénk ezüst szemeivel feszülten vizslatta a lakást.

Észrevette a faajtó repedéseit és a kulcslyuk körüli nyomokat, az összes erőszakos behatolás nyomait. A zöld festék szinte fekete volt, mégis a sárgaréz kopogtató alatt világosabb, melyet mintha valaki szándékosan ferdén helyezett volna fel, nem akarva a társadalmi normáknak megfelelni.

Természetesen Amelia tudta ki él itt és ha lehet hinni a pletykáknak, a Baker Street 221B lakói nem akarnak megfelelni a társadalmi elvárásoknak. Kifújta a levegőt, az ajtó fölötti ablakra nézett és szemöldökét ráncolta, mikor meglibbent a függöny. Elmosolyodott, amint kétszer kopogott az ajtón.

Egy idős, őszülő szőke hölgy köszöntötte Ameliát. Egy aranykeresztes nyaklánc lógott a szegycsontja felett.

Keresztény. Rendben, gondolta Amelia és megköszörülte torkát.

- Itthon van John Watson?

A nő végigmérte, majd szélesen elmosolyodott.

- Te vagy Amelia. - állapította meg. - Örülök, hogy megismerhetlek drágám.

- Hasonlóképpen. - mondta Amelia gyorsan, mert nem akart csevegni. - Ha nincs itt, majd később visszajövök.

- Ostobaság! - kiáltott fel sértetten a nő. - Teszek fel egy kis vizet, amúgy is arra készültem. És biztos vagyok benne, hogy John is hamarosan hazaér. Elrohant a boltba egy kis harapnivalóért. Sherlock egy zseni, de olyan szórakozott. Ezzel szemben John figyelmes és sok mindent megtesz neki. Szegény fiú, Sherlock néha nem is ad pénzt a bérleti díjra, pedig a bátyjával a kormánynak dolgozik. Azt hiszem Mikenak hívják.

- Mycroft - helyesbített Amelia, és igyekezett nem mosolyogni a nő fecsegésén.

- Te jó ég - mondta elkeseredett hangon - milyen istentelen név ez? Szegény fiú, biztos fiatal korában sokat kellett szenvednie az ugratásoktól. Most olyan...keserűnek tűnik.

- Valószínű. - bólintott Amelia. - Biztos benne, hogy ne jöjjek vissza később?

- Ugyan drágám. - intett a nő. - Biztos vagyok benne, hogy Sherlock értékelni fogja a legfiatalabb Watson társaságát. Nagyon szereti magukat. Különben is, egy olyan szép arccal, mint a tiéd, biztos vagyok benne hogy kedvelni fog. Még akkor is, ha a bátyáddal van.

- John nem meleg. - mondta Amelia, elharapva feltörni készülő nevetését. - És abból, amit eddig Sherlockról hallottam, nem hiszem hogy ő az lenne.

- Látnod kellene őket egymás körül, kedvesem - mondta boldogan az asszony és -valószínűleg - a konyhájába indult. - És  ha Sherlock makacskodna, mondd meg neki, hogy Mrs Hudson küldött. Nem lesz más választása, mint beengedni téged. Tartozik egy-két szívességgel. A múlt havi bérleti díjjal adós és teljesen elfeledkezett róla. Néha úgy gondolom, hogy ha nem lenne John, az a férfi életképtelen lenne. Szegény fiú. - ciccegget és megrázta a fejét, összevont szemöldökkel nézett Ameliára. - Menj csak! Az emeleten van. - mondta elhessegetve a lányt.

Amelia összeszorította ajkait és lassan, hangtalanul ment fel a lépcsőn. Kopogásra emelte fel kezét, amikor egy nyurga, vékony férfival találta szemben magát. Magas arccsontja miatt komornak tűnt, fekete göndör haját  mintha néhány napja nem mosta volna meg. Összeráncolt homlokkal és éles kék szemeivel bámult le a lányra.

- Nos - szólalt meg mély baritonján - nem olyan, mint amilyenre számítottam. Túl...csinos. Amelia Watson, feltételezem. Maga John másik testvére, igaz?

A férfi gyorsan beszélt és ha Amelia nem tudta volna ugyanolyan gyorsan feldolgozni a hallottakat, nem értett volna egy szót sem. A lány hunyorított; kicsit zavarba jött a nyomozótól.

- Köszönöm? - mondta bizonytalanul.

- Figyelt arra, amit mondtam? - kérdezte Sherlock, kérdőn felhúzva egyik szemöldökét.

Frusztrálta a férfi arcátlansága.

- Csak mert nem fűztem hozzá többet, nem jelenti azt, hogy nem figyeltem Mr. Holmes. Nincs szükség gorombaságra. - csattant fel a lány. 

Sherlock elvigyorodott a válaszon, láthatólag kielégítőnek találta és magával húzta a lányt a szobába. Cingár ujjával John székére mutatott.

- Üljön le. - kérte. 

Sherlock összehúzott szemekkel figyelte, vizsgálta, próbálta megérteni, vajon mi járhat a lány fejében.

Amelia eleget tett a kérésnek és leült, lábait oldalra húzta és szenvtelenül nézett a férfira. Ujjaival néma dallamot játszott térdein, melyet csak ő hallott. Sherlock tekintete megállt a lány táskájából kilogó kvantumfizika könyvön.

- Szóval... - foglalt helyet Ameliával szemben. A lány felnézett a férfira és kuncogott, mielőtt lesütötte volna szemeit. Sherlock homloka ráncba szaladt. - Valami vicceset talált Ms Watson?

- Nem, nem. - rázta meg a fejét. - Csak... magát.

Felállt és az ablak mellett lévő kottatartóhoz sétált.

- Játszik? - felkapott egy tollal írt kottát és eldúdolta, amit Sherlock komponált.

- Igen. - válaszolt egyszerűen a férfi és észrevette, ahogy a lány csodálattal figyeli a görbe hangszert. - És ön?

Odalépett a lány mellé, felvette a hegedűt és kezébe adta. Nem értette, miért vált hirtelen szentimentális emberré a fialabb Watson közelében.

- Játszottam. - mondta a lány csendesen. - De már nem.

Megforgatta a kezében és visszaadta a férfinak. Elhúzta a függönyt, kinézett az utcára és meglátta Johnt, ahogy kiszáll egy taxiból szatyrokkal a kezében. Már feltűnően őszült bátyja haja.

- Az ott John? Istenem, milyen öregnek néz ki.

- Nehogy meghallja, amit most mondott. - mondta Sherlock halvány mosollyal az arcán. - Sokszor gondoltam már én is ezt, de ő továbbra sem akarja festeni a haját.

Amelia magát is meglepve felnevetett, kezével zavartan eltakarta száját. Elvörösödve igyekezett arcát szélfútta haja mögé rejteni, de Sherlock a lány álla alá nyúlt és felemelte. Mélyen az ezüstös szemekbe nézett, amitől csak még jobban elvörösödött. Gondolatban átkozta magát magassága miatt; ugyanis a férfi jó tizenöt centivel magasabb volt nála.

Elfordult a férfitól, amint John besétált a szobába, zsebre  dugott kezekkel. Tekintete találkozott húgáéval és fülig érő vigyor jelent meg arcán.

- Ames! - mondta és nagy ölelésbe vonta a lányt.

- Miért vagy ennyire meglepve? - nevetett Amelia. - Tudtad, hogy ma jövök.

A lány szórakozottan megrázta fejét, amint John elengedte.

- Úgy érzem mintha évek óta nem láttalak volna.

- Mert nem is. - motyogta Sherlock és leült a karosszékébe, ujjaival a karfán dobolt. - A csuklójánál lebarnult; gondolom külföldi munkája volt. Nagyon tiszta a londoni akcentusa, feltételezem itt élt, tehát hol barnulhatott le? Nem volt elég meleg ebben a hónapban ilyen erős barnuláshoz, szóval elment. - felállt, Ameliához sétált és zöld szövetkabátjának ujját felhúzta. - De itt már kifakult - tehát hamarabb visszajött, de kerülte őt. Kíváncsi lennék, mi ennek az oka.