Survivors War

9. Nebraska

Nebraska felé veszem az irányt, még sötétedés előtt oda kell érnem. Az egész úton gondolkoztam, vajon túléli? Remélem, hogy nem fog baja esni és egyszer ha még össze futunk, nem fog rám haragudni. Be értem a városba,  kerestem egy kisebb házat. Elő veszem a zsebkésemet és magam előtt tartva indulok a ház felé.   Óvatosan nyitom ki az ajtót azt remélve,  hogy egy halott sincs bent. Óvatosan megyek be a nappaliba, utána a konyhába. Semmi. Az emeletre indulok, nincs zaj. Be nyitok az egyik háló szobába, amely üresen fogad, majd az összes többi is. El raktam a zsebkésemet, le sietek a kocsihoz és minden cuccomat beviszem.  Egyet sem hagyok kint. A benzin úgy is elfogyott, keresnem fog kelleni majd, ha tovább akarok indulni innen is. Az ajtót eltorlaszolom a kanapéval, a garázsba vezető utat is eltorlaszolom a biztonság kedvéért. Találok a konyhában tiszta evő eszközt és neki látok megenni az egyik konzervet. Jobb lenne, ha tudnék vadászni, de hát arra sajnos nem vagyok vevő,  bár nem ártana azt is megtanulni, hiszen akkor legalább húst is ehetek majd. Az ablakokat le takarom a földön heverő karton papírokkal, így gyertyát tudok gyújtani, amely kisebb fényt ad a nappaliban. A szobában lévő ágyról le húzom a nappaliba a matracot, élő veszem a háló zsákot, szét terítem a madracon, bele bújok és várom,  hogy elnyomjon az álom.
Az ajtó kilincs hangjára ébredek. Valaki be akar jönni a házba. Gyorsan kimászom a háló zsákból és a pisztolyom felé kapok, majd az ajtóra szegezem.
- Hahó! Van bent valaki? -nagyon ismerős hangja van. Össze húztam  a szememet.
- Igen van! -mondtam határozottan.
- Kérlek,  csak egy menedékre van szükségem! -hangja nagyon ismerős. Végül elhúzom a kanapét az ajtó elől. Habozva nyitom ki. Alison áll az ajtó túl oldalán kétségbe esve. Nagy szemeket meresztve nézek rá,  ahogyan ő is rám. Nyakamba ugrik, szorosan ölel magához. Viszonzom és nem engedem el.
- Basszus, azt hittem, hogy már nem élsz!  -nézett a szemembe.
- Én is ugyan ezt hittem rólad. De örülök,  hogy jól vagy!  -elenged és könnyes szemekkel néz rám.  Becsuktam  az ajtót, majd együtt neki nyomtuk a kanapét. Egy konzervet nyújtok felé és egy evő eszközt.
Mohón eszi, biztos nem evett.
- Hol voltál egész eddig? -kérdezem és nézek rá. Fel néz. 
- A járványügyben, a napokban szöktem meg, a dilis doki fel akarja robbantani magát. -monda majd folytassa az evést.
- Értem. -mondok csak ennyit. - Mennyünk konzerveket keresni és persze benzint is. -mondom és fel állok. Ali bólint.
Szét váltunk, át néztem minden egyes házat, volt még olyan hely, amit nem fosztottak ki. A hátizsákomba pakolom a konzerveket, amiket találtam. Néhány palackozott vizet is találtam, azokat is elpakolom, majd vissza indulok a házhoz, ahol le táboroztunk Alivel.
- Dany, találtam jó pár menetnyi benzint. Ezzel akár Detroitba is eljutunk, de mennyünk vissza Atlantába. Láttam egy fegyver boltot, még nem fosztották ki ennyi idő után sem. -mondja.
- Jól van, mennyünk akkor vissza. -mondom. Gyorsan össze pakolom a dolgaimat, majd mident kiviszünk a kocsiba.
- Ki vezet? -kérdezem és nézek rá. Épp iszik egy kevés vizet. Az arca meg viselt és nagyon kimerültnek látszik. A kocsiba rakja a palackot, csak a felét itta ki.
- Mindegy. -mondja és engem néz.
- Akkor vezeték én. Eléggé fáradtnak tűnsz. Aludj, majd felébresztelek, ha Atlantába érünk. -mondom és be ülök. Hálásan néz rám.
- Köszi. -suttogja és beül mellém. Rá mosolygok, majd rá adom a kocsira a gyújtást és Atlanta felé veszem az irányt.