Survivors War

2. kötet: 02 rész

Céltalanul kocsikáztunk Alisonnal, semmi célunk nem volt, sehol sem volt egy város a közelben. Iszonyatosan meleg volt, a vizünk is fogyóban volt már.
- Muszáj keresnünk egy fedett helyet, nem kószálhatunk az utcán. Ráadásul a benzin is fogyóban van. -mondta és ivott egy kevés vizet.
- Tudom, keresünk egy helyet. Vágjunk át gyalog az erdőn. -javasoltam. Az némileg takarást nyújt. Lassan le parkolt az út szélére. Fogtuk a lényeges dolgainkat és lassan indultunk be az erdőbe, figyelve minden mozdulatra. Még az erdőben is fulladt volt a levegő, iszonyatosan meleg volt. Alison kicsivel előrébb volt és figyelt a neszekre, ahogyan én is. Elnéztem a jobb irányba, mintha valami kisebb épület lenne ott. Óvatosan indultam el arra, közben megdobtam Alison egy kisebb faággal. Egyből felém nézett, az épület felé mutattam. Lassan bólintott és elindult az épület iránya felé. Ahogy kiértünk az erdőböl, mind a ketten meglepetten néztünk össze. Ez nem egy ház volt, hanem egy iroda ház.
- Körbenézünk? -kérdezte.
- Igen, hát ha tálalunk valamit bent. -mondtam és lassan az épület felé indultam, nyomomban Alisonnal. Az ajtóra helyeztem a kezem és lassan meglöktem. Nyitva volt, így lassan be is araszoltam és próbáltam nem zajt csapni. Szanaszét hevertek a papirok, a székeket felfordították az asztalokkal együtt. Be csuktam az ajtót magunk után, majd lassan el indultam fel az emeletre. Láttam egy testét a falnak dőlve ülni, lassan és óvatosan mentem oda és rugdostam meg. Nem reagált rá, így hagytam is. Tovább indultam és egy iroda sorban tálaltam magam. Az első ajtó felé vettem az irányt, nyitva volt így óvatosan be is néztem, nem volt ott bent kóborló. Lassan be sétáltam, papirok hevertek szerte szét, az asztal véres volt. Az asztaltól a szekrényig friss lábnyomok voltak. Lassan a szekrényre néztem és hátrálni kezdtem. Nem vagyunk egyedül, valaki vagy valakik vannak még itt. Neki ütköztem valaminek, vagy inkább valakinek.
- Nocsak nocsak. Túlélő leány. -szólalt meg a férfi. A szekrényből senki sem jött elő, élet jelet sem adott magáról.
- Nem vagyok egyedül. -mondtam, mire egy nyílvessző suhant el a fejem mellett. Meg fordultam. A ferfi nagy puffanással terült el a padlón, Alison közvetlenül mögötte állt és célzott a fejére.
- Szarházi, még csak nem is hallotta, hogy jövök fel. -mondta es felvette a kilőtt nyilat, hiszen minden nyílvessző számított a jelen helyzetünkben.
- Ha már itt tartunk, én sem hallottaknak. mondtam mire vigyorogva vonta meg a vállát és a másik irodába indult.
Ahogy végig jártuk az épületet, tálaltunk vizet és megtöltöttük a palackjainkat, így ez legalább ki tart egy darabig majd. Az egyik tisztább irodában helyezkedtünk el.
- Hiányzik a világunk, a megszokott életünk. -suttogta szomorúan.
- Nekem is hiányoznak nagyon. A házunk, a munka, az a sok dolog, amit akkor megtehettünk. Még csak nem is kellett küzdeni a túlélésért. Sima dolog volt, amit már soha nem tudunk meg. -suttogtam.
- És senki más aki él még. De legalább itt vagyunk egymásnak. -mondta es megszorította a kezemet. Rá néztem és elmosolyodtam, én is megszorítottam a kezet.
- Igen, mi legalább itt vagyunk. Együtt túléljük. -suttogtam.