A legsötétebb színek keverednek össze sötét színű lelkem mélyén, csak miattad.
Egykor boldogsággal teli életnek hitt életemből te voltál, ki az összes reményt elloptad.
Végtelen üresség, óriási magánnyal, végetvethetetlen öngyilkos vágyakkal; csak ez maradt.
Emlékszel az utolsó alkalomra, mikor láttál? Miattad hajam ismét könnyes arcomhoz tapadt.
Sötétítővel, redőnnyel alkotott nappali sötétség, mi körbeveszi a szobát, s fojtogatja lelkem.
Hiába a leküzdhetetlen halálvágy, minden tökéletesen kidolgozott terv, a döntő fél végül úgyis a testem.
Hisz belül ott az a kis sőtét cafat, amit meghagytál nekem, nem elég erős, csak egy pont egy testben.
Szeretném, akarom, hogy a kegyetlenül fájó érzések ott maradjanak azon a bizonyos úttesten.
Egyetlen szavaddal pillanatok alatt a magasba emeltél, majd a mélybe taszítottál,
Egyetlenegy szerető szívemből, minek te voltál a közepe, sötét, vérző, apró kis darabokat csináltál.
Ezernyi fénylő csillag ha hullana egyszerre az égből, sem hitetné el velem, hogy egykor engem imádtál,
Hisz élénk, meleg szìnek helyett csak sötéteket hagytál, míg másnak szeretetet, nekem csak fájdalmat adtál.
