Nem tudom pontosan, mennyi az idő, milyen nap van, vagy mióta ülök itt egyhelyben.
Kint kezd világosodni, talán már látni a napot is, a szemem fáj, úgy érzem, pislogni is elfelejtettem.
A könnyek csak folynak szüntelenül végig az arcomon, mint esőcseppek hidegben az ablakon.
Én pedig nem tudok másra gondolni, csak az érzésre, hogy ajkad ott van ajkamon.
Hogy csípőm szorítva harapod alsó ajkam, szinte véresre, majd mosolyogva kérded: "fájt?"
Én pedig halk igent hallatva hagyom, hogy megpuszild, majd ismét fájdalmasan harapdáld.
Most pedig, egyedül ülve a gondolataimmal, ismét nélküled, nem tudom elfelejteni az érzést,
Az érzést, amit nem akartam érezni, nem irántad, nem így, ilyen boldogan. Felteszem a kérdést:
Mi is ez valójában? Mástól várom a választ, mert félek kimondani, még magamnak is rossz bevallani,
A szerelem, amitől annyira féltem, most érzem, boldog vagyok tőle, nem tudok nem mosolyogni.
Bár a szemem még könnyes, és kicsit talán még félek, de az érzés elképesztő, olyan leírhatatlanul jó,
Akár egy filmben, mikor szól a tökéletes zene, te pedig rájössz, hogy az ez érzés olyan jó, olyan édesen fájó.
