Azt hiszem, éppen haldoklok. Nem nagyon, csak egy kicsit, nem miattad, csak az érzéstől,
Amit nem kaptam meg. Amire titokban még mindig vágyok, amit elképzelek filmnézés közben.
Nézni szoktalak, és olyankor rájövök, hogy még érzek. Rájövök, abból a furcsa, bizsergető érzésből.
De nem mondhatom el, hogy milyen érzés nélküled, fáj, hogy itt ez a sok távolság köztem és közted.
El akarom mondani, hogy téged akarlak, hogy neked akarom elmondani az eltitkolt éréseim.
De helyette csak bámulok ki az ablakon, a képeddel a kezemben, és úgy tűnik, magamnak beszélek.
Elképzelem, hogy ott ülsz a székemben, és hallgatod, ahogy mesélek, elmondom a titkos vágyaim.
Az álmaim arról, hogy majd hirtelen felbukkansz a semmiből, és azt mondod, kellenek az érzések.
Az érzések, amiket te nem adsz meg, így én sem tudom neked. Azt érezteted, hogy elcseszett az egész,
Mármint, nem minden, csak az egész lényem, nem lehet szeretni. Különben itt lennél, nem?
Nevetséges, hogy rád várok, te pedig még csak rám sem gondolsz, de mindegy, nem vagyok merész.
Így nem tudsz semmiről, ami velem kapcsolatos, hozzád pedig nem köt más, csupán csak a nevem.
