Csak egy szerelmes szösszenet az esős napokon -N.
"A világ... színtelen. Dimenziónk úgy lett megteremtve, hogy a szerelem körül mozogjon, az legyen az éltető erő, maga az ok, ami miatt megszülettünk erre a világba. Az istenek úgy gondolták mindenkinek eme érzés megélése kell legyen a célja, hiszen ez teszi szebbé a rosszat és vágyaink kiengedése ad életet az új generációnak.
Csakhogy a világban egyre csak fogyott a tiszta szerelem érzete. Az emberek a karrierüket tartották szem előtt, nem akartak házasodni, gyermekeket vállalni, ezzel pedig ellent mondtak az életet adók Nagy Törvényének, megszegték a minden idők óta tartó szabályrendszert. A lelki hovatartozás fontosságát felváltotta a kőkemény materializmus az emberi teremtmények pedig egyszerűen elfelejtettek szeretni. Már nem tudták hogyan kell szerelembe esni.
Végül eme érzelem nélküli világot megelégelték a fentiek, nem tudták már tovább nézni ahogy oly precízen kifaragott teremtményeik elfelejtik elsődleges céljukat, megválnak a felsőbb jótól. Úgy döntöttek megbüntetik a teremtményeiket. Legyen hát minden olyan unalmas és monoton ahogy azt ők építik maguknak. Legyen minden szürke, az érzelmek, a szerelem ne színesítse tovább mindennapjaikat. Lássanak ezek után színtelenül.
A továbbiakban senki sem látott már színeket. A valamikori kék ég halvány szürkén borult a horizontra, az épületek, melyek egykoron mind más és más volt most szinte a megkülönbözhetetlenségig fakultak az emlékezetben. A színek elvesztésével már nem volt boldogság, csak egy örökkön tartó szürkeség, melyből csak néhány tiszta szívű, szeretetre képes ember tudott szabadulni. Azok, akik végül megtalálták az egyetlent, és visszatértek az elsődleges nemes jóra, megélték őszintén szerelmüket.
Az istenek viszont nem tartották igazságosnak, hogy szürkeségbe hagyják veszni teremtményeiket. Sok tanakodás után végül úgy döntöttek: minden fél léleknek egy jelet hagynak testén, amely aztán elvezeti őket másik felükhöz, hogy lelkük ismét egyesülni tudjon így beteljesítve és tökéletesítve a Nagy Törvényt. Ez a nyom egy fekete folt volt, mely születésüktől fogva jelezte: itt fog majd először hozzájuk érni lelki társuk. Amint ez megtörténik a folt visszanyeri a világ összes színét, és fényleni kezd. Ekkor fogják tudni az emberek, kivel állnak szemben és szerelmüket ismét megélni mint egykoron."
-Ez baromság! -a kilenc éves Park Jimin mérgesen pattant fel óvodai székéből. -Az óvóbácsi ne beszéljen butaságokat, mert megmondom anyunak!
Az idős ember szelíden nézett rá a gyermekre. Jimin mindig is furcsa jelenség volt, a mai helytelen világ tökéletes megtestesítője, aki nem hitt semmiben, mit nem látott vagy tapintott, meg nem bizonyosodott valóságosságáról.
-Miből gondolod, hogy ez butaság, fiam? Hiszen ha soha nem láttál még színeket, azt sem tudhatod, hogy nem is léteznek. Furcsa ellentmondások vannak ám a világban.
-Ez akkor sem igaz! Anya és apa is mindig azt mondja: csak az van amit látsz. Minden más csak fantázia és nem létezik.
Az óvóbácsi mélyet sóhajtott. Mikor azzal szembesült, hogy otthon ilyen világnézettel nevelik a gyermekek kissé elvesztette a reményt amit a színek teljes és végleges visszatértének ígért.
-Fiú... akkor te mivel magyaráznád a jelet a testeden? Neked is kell legyen, ahogy mindenkinek van. Hol található meg rajtad?
Jimin a füléig pirult. Titkon, igen mélyen pont ezért nem hitt ebben a régi mítoszban. Szégyellte jelének helyét, így elítélte a sorsot, a lelki társát és mindent ami ezek mellett viaskodik.
-Nekem... nekem nincs jelem.
-Biztos, hogy van. Mindenkinek van, fiú. Gyere, keressük meg, ha eddig nem találtad.
