My Roommate or My Lover?

1. Kezdetek

Seok Jin szemszöge

Kicsit megkésve érkezem meg a mára törzshelyünknek számító kávézóba, ahol a barátaim már várnak rám. Lihegve huppanok le a nekem fenntartott helyre, és örömmel konstatálom, hogy a szokásos cappuccino-m mellé a kedvenc sütimet is megrendelték nekem. Manapság már örülök az ilyen apró dolgoknak is, hiszen csak ezek maradtak nekem. A két barátom, akikkel sajnos viszonylag ritkán találkozom, főleg hétvégéken. És az ő végtelen kedvességük, megértésük, amik nagyon sokat jelentenek számomra.

- Szia Jin. - nyom puszit az arcomra Hye Ri. - Hogy vagy?

- Ahogy általában. - sóhajtok mélyet. A barátaim előtt nem kell megjátszanom, hogy minden rendben.

- Sejtettem. - szólal meg Ho Seok is. - Elmentél pszichológushoz?

- Minek? Legutóbb sem használt.

- Mondd, mégis meddig akarsz még depizni? - emeli kissé fel a hangját Ho Seok, Hye Ri pedig egyetértően bólogat.

- Ti is tudjátok, hogy reménytelen eset vagyok. Soha nem leszek már olyan, mint azelőtt.

- De az már több, mint két éve volt! Igazán ideje lenne továbblépned, és keresned egy új pasit. - érvel barátném, de mondhatna akármit, rajtam már nem segíthet semmi. Épp elég nagy csapásként ért néhány évvel ezelőtt az, hogy rádöbbentem, meleg vagyok. Ami azután történt, nagy hatással volt az egész életemre. Bárki megértené, hogy nem vagyok képes kiheverni a történteket.

- Ugyan.. - legyintek beleharapva a sütimbe.

- Hiányzik a szex? Szerezzek neked valakit? - lelkesedik Ho Seok, aki valójában biszexuális, és büszkén vállalja ország-világ előtt. Én más vagyok, nem szeretem ezt megosztani másokkal, csak a hozzám közel állók tudnak róla.

- Persze, hogy hiányzik, de nem annyira, mint egy rendes kapcsolat. Tudod, valaki akinek nem csak arra kellek, hogy legyen valaki, akit alkalmanként seggbe dug.

- Ilyen külsővel gyorsan találnál rendes pasit. Már ha keresnél... - motyogja Hye Ri.

- Hogy megint összetörjék a szívem? Kösz, nem. - értékelem az igyekezetüket, de bele kéne törődniük, hogy a szívemben tátongó sebhely soha nem fog behegedni.

- Miért, velem hányszor szakítottak szerinted? És még itt vagyok, nem adtam fel! - Ho Seok, becenevén Hopi, kezd kissé ideges lenni.

- Neked sincs senkid egy jó ideje... - szembesítem a ténnyel keserűen.

- Az most nem számít. Én legalább próbálkozom. - vágja rá azonnal.

- Mindegy, beszéljünk másról. - sóhajtok fájdalmasat a kávézó kora délutáni levegőjébe.

Végül néhány óra elteltével lépünk ki a kávézóból, és együtt indulunk el, ám az ellenkező irányba. Ők mindketten a közelben laknak, nekem viszont buszoznom kell haza. Egyedül zötykölődök a járművön, fülhallgatóval a fülemben. Kifele bámulok az ablakon, az egyre sötétedő égboltot figyelve, amit a Nap utolsó sugarai festenek vörösre. A hosszú út alatt végig üres marad a mellettem lévő szék, pedig szinte minden hely foglalt. Hát persze, senki nem akarja egy ilyen emberrel tölteni az idejét...

Kimerülten érek haza, és azonnal fel is kapcsolom az összes villanyt a lakásban. Ahogy körbejárom az otthonom, akaratlanul is megszólalok, hiába tudom, hogy nem hallja senki.

- Túl nagy ez a lakás egy embernek.

Ho Seok szemszöge

Már sötétedik, amikor elköszönünk Seok Jintől, és elindulunk hazafele Hye Rivel, Szöul belvárosán átvágva. Hazakísérem, ahogy mindig szoktam, mert este nem maradhat egyedül egy ilyen forgalmas helyen, még baja esne.

Persze be sem áll a szánk, talán kicsit élvezzük is, hogy felszabadultabban tudunk beszélgetni, mint Jin társaságában. Többet is vagyunk együtt a kisebb távolság miatt, plusz ilyenkor nincs közöttünk az a szomorúság és kínos feszültség, mint amikor legidősebb barátunk is velünk van. Persze ő is nagyon fontos mind a kettőnknek, épp ezért ilyenkor is főleg róla van szó, és nem meglepő módon arról, hogyan húzhatnánk ki annak a gödörnek a mélyéről, amibe belesüllyedt, hiszen habár ő nem hiszi, mi tudjuk, hogy ez nem egy végleges állapot.

- Szereznünk kéne neki egy srácot? - kérdez vissza bizonytalanul Hye Ri, bár nem először vetem fel az ötletet. - De hát látod, hogy egyáltalán nem nyitott semmi ilyesmire.

- De ha testközelbe kerülne egy arra érdemes pasival, lehet, hogy megváltozna a véleménye. - nem hiába becéznek néha Hope-nak, hisz képtelen vagyok felhagyni a reménykedéssel, főleg, ha egy fontos ügyről van szó. A legjobb barátom boldogsága pedig kifejezetten fontos ügynek számít.

Némán sétáltunk tovább, a gondolatainkba merülve. Egymásba karolva kerülgetjük a tömeget, hogy el ne sodródjunk egymástól. Régóta ebben a városban élek, de még mindig el tudok ámulni az éjszakai, kivilágított látképen, amit nem lehet szavakba önteni, annyira gyönyörű. Nem kell ahhoz felmenni egy magas pontra, ahogyan a legtöbb város esetében, elég csak kimenni a folyópartra, vagy egy forgalmas sétálóutca környékére, ahogy most mi tettük, és máris elénk tárul ez a leírhatatlan gyönyörűség.

Szándékos kerülőúton sétálunk Hye Ri lakása felé, hogy tudjuk élvezni a kilátást, amikor egy talán kevésbé forgalmas utcarészhez érve - ami még így is tömve van emberekkel - néhány érdekes mondat üti meg a fülünket:

- Kérlek, lányok! Igazán nem kérnék sokat! - siet egy borostás arcú, kissé kopott ruhás srác két puccosan öltözött, láthatóan sértődött fiatal nő után - Felejthetetlen éjszakájuk lenne... Hölgyeim!

A fiú lassanként feladja a lányok üldözését, mi viszont Hye Rivel összenézve mintha azt kérdeztük volna egymástól, hogy "Te is arra gondolsz, amire én?", egymásra bólogatunk, és megindulunk felé.

Barátosnémet láthatóan zavarba hozza a helyzet, ezért rajtam a sor, hogy bedobjam magam. Minden bátorságom összeszedem, félreteszem a tényt, miszerint elsőre talán azt hiheti a srác, hogy az ajánlatot a magam részére kérem, és kissé megpaskolva a vállát, megszólítom a nekem háttal álló tagot:

- Öhhm.. helló. Mondd csak, te fiúkat is vállalsz?