Kim Seok Jin. Egy évekkel ezelőtti trauma óta csupán árnyéka önmagának, és úgy érzi, nem áll készen egy új szerelemre. De mit tesz akkor, ha legjobb barátai, Ho Seok és Hye Ri ezt másképp gondolják, és szereznek neki egy srácot, akivel végül olyasmi...
Különösebb esemény nélkül telik a következő két nap. Jobb híján Jin lakásán dekkolok, hisz ő napközben dolgozik, és mire hazaér, már hulla fáradt. Nem tudom, mit művelnek vele a munkahelyén, de szinte teljesen kimerülve esik haza mindig. Én eközben már alig tudom elfoglalni magam napközben, pedig ez csak a harmadik napom itt úgy, hogy a párom nincs velem egész nap. Délután négykor már az ajtó előtt állva várom haza, akár csak egy hűséges kiskutya.
Ma is így teszek, és egy forró öleléssel köszöntöm őt, amint belép a lakás ajtaján. Furcsa, mert hiába feküdtünk le már első este, hiába lakhatok itt nála, még sincs az a különleges dolog köztünk, amit szerelemnek nevezhetnék. Igaz, hogy a sok-sok évvel ezelőtti esetlen diákszerelem óta nem igen volt kapcsolatom, hála az állandó tanulás miatti időhiánynak, de még így is tudom, hogy nem ez az, amit a szerelmesek érezhetnek. Csak tettetem, hogy micsoda egy pár vagyunk, mert ezt kérte tőlem. Igaz, nem panaszkodhatok, mert annyira nem szörnyű, sokkalta jobb, mint az utcán dekkolni télen, meg fűvel-fával dugni. Jin legalább szép - az nem kifejezés -, aranyos is, és már a személyisége sem zavar annyira. Sokkal inkább kíváncsivá tesz azzal, hogy nem tudok semmit a múltjáról. Pedig egész biztos az a fiú áll a sebzett kis lelke mögött. Idővel kiderítem majd, mi okozza az alkalmanként előtörő szomorúságát. Ha nem tenném, beleőrülnék a kíváncsiságba, ahogy magamat ismerem.
Őszintén szólva, egyáltalán nem zavar az, hogy Jint kell szeretgetnem, amikor igényli. Furcsa mód jól esik a lelkemnek, hiszen hónapok óta nem ölelt meg senki, ha az idegenektől kapott, szex közbeni öleléseket nem számolom - már pedig azokat nem számolom.
- Milyen volt a meló? - kérdezem, ahogy elválok tőle néhány perccel később.
- Fárasztó. - sóhajt, miközben gépiesen a konyha felé indul, mire rászólok.
- Hékás! És a kézmosás? - homlokára csap, és tüstént a fürdőbe spurizik a kis buta. Alaposan megmossa, én meg felügyelem, akár csak egy gondos óvónéni. Megtörli kezét, és ismét a konyha felé tart, én pedig követem, finoman rácsapva fenekére, amint megelőzöm. Meglepett arcot vág, és már menne is a pult felé, hogy vacsorát készítsen, de megállítom.
- Jin, én.. - keresgélem a szavakat, és hirtelen nagyon bénának érzem magam. - Gondoltam, hogy fáradt leszel, mire hazaérsz, ezért csináltam kaját. Igaz, ez nem olyan, mint amit te tudsz, mert én egyáltalán nem tudok főzni, de megpróbáltam.. - habogok össze-vissza, ami nem jellemző rám, de mivel kettőnk közül ő a profi, én pedig a kezdő, ez egy nagyon hülye helyzet.
Jin szemszöge
Nagyon aranyos most. Egészen meghatódtam, hogy nem csak végre hazavár valaki, még kaját is csinál nekem. Megmutatkozik, hogy nem olyan magabiztos, férfias személyiség minden percben, mint amilyennek mutatni szeretné magát. Ettől szimpatikusabb lesz a szememben, mert be kell, hogy valljam, időnként egészen lányosnak érzem magam mellette. De ez most kiegyenlítődik, ahogy esetlenül, szinte dadogva beszél hozzám. Ám meghatott állapotom csupán addig tart, amíg meg nem látom, mi is az étel, amit készített számunkra.
Instant ramen kerül elő két kis tálkában, mire, bármennyire is aranyos és értékelem az igyekezetét, muszáj nevetnem kicsit. Ez aztán vacsora a javából!
- Ne nevess - láthatóan zavarban van, én pedig kiveszem az edényeket a kezéből, és egy gyors puszit nyomok arcára, majd, mint ha mi sem történt volna, lerakom a rament az asztalra, és nyomban le is ülök.
Ops! Esta imagem não segue nossas diretrizes de conteúdo. Para continuar a publicação, tente removê-la ou carregar outra.
