My Roommate or My Lover?

6. Ki nem mondott

Seok Jin szemszöge

Rendbe teszem az éjjel alaposan használatba vett hálószobát, áthúzom az ágyneműt és kiszellőztetek. Az ágy elé dobott, becsomózott kotont kiviszem a szemetesbe, a szanaszét dobált ruhákat is szépen összehajtogatom. Eközben persze az agyam teljesen máshol jár. Furcsa mód nincsen egy cseppnyi bűntudatom sem amiatt, amit Nam Joonnal teszek. Az elmúlt néhány évben nem is törődtem azzal, hogy nekem mi a jó, tudatosan nem kerestem a boldog perceket. De most, hogy fellobbant egy aprócska, szikrányi remény, úgy érzem, addig kell éltetnem, ameddig csak tudom. Ki tudja, lehet, hogy kitartó munkával lánggá, tűzvésszé fejlődhet. Ő lehet az én tisztító tüzem.

Kinyitom a gardróbom, és igyekszem a ruháim minél kisebbre hajtogatni, hogy ezáltal felszabadítsak egy polcot új lakótársam számára. Míg ezzel foglalatoskodom, hallom, ahogy nyílik a fürdő ajtaja, és hamarosan egy csuromvizes, enyhén didergő Nam Joon lép be a helyiségbe, ami a nyitott ablak miatt különösen kihűlt.

- H-hol találok törölközőt? - vacog, meztelen testét ismételten nem takarja semmi. Felsóhajtok, és a legalsó polcról hozzávágok egyet.

- Tessék. Szólhattál volna, mielőtt bemész. - guggolok le ismét a kiürítendő polchoz, és folytatom, amibe belekezdtem. - Amúgy - jut eszembe - kimosom a ruháidat, jó? Addig kapsz az enyémből.

- Rendben. - lép mögém, megszemlélve a kínálatot. Hideg, még kissé vizes tenyerével a hátam simogatja, amitől végig borsódzik a hátam a gerincem mentén. Kiválasztok neki egy szürke, laza szabású melegítőnadrágot és egy bő, sötétkék pólót. Kap még egy boxert és egy pár zoknit, majd magára hagyom, hogy felöltözhessen. Hiába ő nem szégyenlős, én furcsa mód zavarba jövök tőle.

Nam Joon szemszöge

Magamra öltöm az újabb kölcsön ruhákat. Már nem is tudom, hol vannak az én régi, ócska gönceim. De nem is igazán hiányoznak. Felöltözve lépek ki a helyiségből, és megkeresem Seok Jint, aki ismét a konyhában tevékenykedik. Milyen kis szorgalmas - jut eszembe és szélesen elvigyorodom. Észrevesz, és végigméri öltözetemet. Elégedetten bólint, majd visszatér eddigi elfoglaltságához.

- Figyelj - mondja inkább a zöldségeknek, mintsem nekem - Kiürítettem neked egy polcot a szekrényemben. Holnap menj haza amíg dolgozom, és hozd át ide a cuccaidat. Együtt keresünk mindennek helyet. - válla fölött átnézve halványan rám mosolyog. Édes, hogy mindenre gondol, de most nem tudom, mit is mondhatnék neki. Úgy tűnik, fogalma sincs róla, hogy én nem tudok hová hazamenni, és nincsenek dolgaim, amit áthozhatnék az ő lakásába. Hiszen tudja, hogy mit is dolgozok - illetve dolgoztam mostanáig -, mégis vagy nem jött még rá, vagy túl naiv, hogy megértse, mit is jelent prostituáltnak lenni.

Nem válaszolok, még csak rá sem nézek. Nem akarom, hogy rájöjjön erre, hisz eddig ő volt az egyetlen, aki teljes emberként tekintett rám, nem csak egy szerencsétlenül járt útszéli csövesként. Ha magától nem tudatosult benne, én biztos nem fogom elmondani neki, amíg nem muszáj. És ha lehet megoldom, hogy ne legyen muszáj.

Seok Jin szemszöge

Nem válaszol nekem. Hátra fordulok hozzá, de csupán a konyha kövezetét nézi elmélyülten, és pont úgy fest, mint aki nem igen akar rám nézni. Leteszem kezemből a kést, és közelebb lépek hozzá. Még erre sem reagál, pedig valószínűleg érzékeli a közeledésem.

- Baj van? - kezdek aggódni. Kevés ember éri el, hogy érdekeljen, mi van vele. Érdekes mód neki egyetlen nap alatt sikerült eljutni erre a szintre.

- Több... több idő lesz, amíg el tudom hozni a holmimat ide. - lassan ejti a szavakat, amik mintha koppannának a konyha rideg, kemény kövein.

- Annyi cuccod van? - nézek rá kérdőn, mire láthatóan megkönnyebbül nyugodt stílusom hallva, és aprót bólint, továbbra is a földet pásztázva tekintetével. - Sebaj, majd segítesz helyet csinálni nálam. Úgy is nagy a lakás, majd veszünk egy új szekrényt is, ha nagyon szűkösen leszünk. - ezzel látszólag megnyugtatom, így vissza is térhetek a vágódeszka elé.

Nam Joon szemszöge

Mázsás terhet érzek lezuhanni bensőmből, amikor szinte egyetlen mondatom hatására megmagyarázza magának, miért vonakodom épp. Könnyebbség, hogy nem kell egy komplikált hazugságfolyamot költenem, ő naivan megteszi helyettem. Végleg nem tudok megkönnyebbülni, az elhallgatott igazság újabb gondként nehezedik vállamra.

Igyekszem témát váltani, amint visszasétál a pulthoz, és folytatja a szeletelést, ezúttal a csirkének látva neki.

- Segíthetek? - kérdezem pusztán udvariasságból.

- Tudsz főzni? - pillant rám meglepetten.

- Nem. - ábrándítom ki röhögve. Ő is elkuncogja magát, és fejét rázza, elutasítva a segítségem. Tehát csak ülök az asztalnál némán, és nézem szédítően tökéletes alakját. Most van alkalmam hátulról is szemügyre venni.

Dús, sötét hajának illata még ott van emlékeim között, nem is olyan rég éreztem bódító hatását. Vékony nyaka, ámde széles válla gyönyörű ellentétet alkot, férfiassá teszi egyébként törékeny alakját. Karján hófehér a bőr, szinte világít most, a nappali fényben. Csípője keskeny, feneke formás, feszes. Lábai izmosak, combján kissé megfeszül itthoni nadrágja. Hogy hogy nem volt senkije? - fogalmazódik meg bennem a kérdés. Töprengek rajta egy ideig, majd inkább úgy döntök, az egyszerűbb megoldást választom és megkérdezem tőle.

- Mondd, Seok Jin - kezdek bele lassan. - Miért nem volt neked pasid?

Seok Jin szemszöge

Felteszi a kérdést, amire már számítottam, ám mégsem tudom most, mit kellene válaszolnom. Szerencse, hogy nem láthatja az arcom, mert háttal állok neki.

- Ez hogy jött? - kérdezek vissza, hogy húzzam kicsit az időt. Nem akarom még elmondani neki, ahhoz ki kell, hogy alakuljon egy különleges kötelék köztünk. Nem akarom, hogy sírni lásson az ember, akit csupán egy napja ismerek és máris a lakótársammá vált, tehát el tervezünk tölteni egy huzamosabb időt egymás mellett. Fontos az első benyomás.

- Nem tudom. - töpreng - Ahogy rád néztem... szép vagy.

- Ohhhh - jövök zavarba ettől, de agyam szüntelenül a megoldáson kattog. - Köszi. - teszem hozzá vagy fél perces késéssel. - És ezért?

- ... Ezért biztosan sokan próbálkoztak már nálad.

- Elhajtottam őket. - vágom rá.

- De miért?

- Nem vágytam társra.

- És most... akkor, hogy... vagy miért én? - zavarodik össze a logikátlan válaszon, amit adtam neki. Mit mondhatnék erre? Az igazat biztos nem, az meg, hogy miért választottam ily hirtelen, még számomra is érthetetlen.

- Nem tudom, Nam Joon. Nem az agyam választott.