My Roommate or My Lover?

12. Szégyen

Jin szemszöge

Szombat reggel hét óra van, én pedig tökéletesen ébren vagyok. Nem tehetek róla, hozzászoktam már a korán keléshez, tetejébe ma még jól is jön ez nekem - illetve nekünk. Időben el kell indulnunk, ha nem akarjuk a már délelőttre kialakuló tömegben vesztegetni az időnket. A különböző ügyek intézése időigényes feladat, éppen ezért egy percig sem habozok, hogy felkeltsem-e a derekamat ölelgető, békésen szuszogó-hortyogó NamJoont - akarom mondani, Jooniet. Illenek egymáshoz beceneveink, olyanok, mint a Jin és a Jang. Kifejezik, hogy a jól látható és érezhető különbségek ellenére mennyire jó viszonyba kerültünk, ami igazán boldoggá tesz.

- Jó reggelt, Joonie. - piszkálgatom meg arcát, de csak nem nyitja ki szemeit. - Hahóóó. - emelem fel kissé a hangom, de semmi hatása. Ekkor eszembe jut valami hatásosabb, és taktikát váltok. Kibújok szoros öleléséből, amire ismételten nem reagál, szóval feltápászkodom, és kissé odébb megyek, majd lendületből ráugrok a nyugodtan pihenőre. Nem mondom, hogy nem fáj az érkezés, bizonyára megtalálhattam valamelyik különösen kemény csontját, de annyi baj legyen. Végre, egy fájdalmas nyekkenést hallgatva kinyitja szemeit.

- Mennyi az idő? - kérdi félálomban.

- Hét óra. - válaszolom, mire megforgatja a szemeit, kifejezve, hogy esze ágában sincs ilyen korán kikelni innen. Lemásznék róla, de nem enged, inkább magához szorít, és visszacsukva szemét, folytatná az alvást.

- Ne mocorogj. - suttogja, de én nem hagyom neki, hogy visszaaludjon.

- Joonieeee. - szólok rá. - El kellene kezdeni készülődni. Megyünk a hivatalba. Nem hagyhatjuk, hogy a tömeg megelőzzön minket, mert úgy rámegy az egész napunk. Kérleeek.

- De tényleg muszáj ezt hajnalok hajnalán? Esküszöm, rosszabb vagy, mint a nagymamám, amikor a piacra készül. - morogja, de legalább elenged végre. Álmos arcot vágva felül, és a kezét nyújtja, hogy húzzam ki az ágyból.

Egy szó nélkül öltözködik, reggelizik és mosakodik az oldalamon, én pedig mindezt felügyelem, mert hiába a frissítő kávé, pont úgy néz ki szegénykém, mint aki menten visszaalszik. Úgy rugdosom ki magam előtt az ajtón induláskor.

- Most megyünk először együtt bárhova is. - mondom ki első gondolatom, amikor kilépünk a lépcsőházból.

- Tényleg. - szólal meg ő is, végre-valahára. Már azt hittem, úgy kell berángatnom a belvárosig, hogy némasági fogadalmat tett, és egy szót sem fog szólni. A buszmegállóba érkezve megállok, ő meg félkómásan sétálna tovább, de észbe kap.

- Miért álltál meg? - jön vissza mit sem sejtve.

- Talán mert nem akarok gyalog menni Gangnamig, inkább megvárnám a buszt? - kérdezek vissza, a tök egyértelmű kérdését megválaszolva ezzel.

- Busszal megyünk? - méreget furán.

- Igen, miért, mit hittél?

- Ja, semmit, bocsi. - szabadkozik feltartott kézzel. - Csak azt gondoltam, amilyen lakásban élsz, tuti van valami drága sportautód vagy nem is tudom...

- Nincs jogsim. - vallom be halkan, alig hallhatóan mormogva az orrom alatt, ám ő mégis meghallja. Egyik kis szégyenem ez, most pedig csak úgy kicsúszik a számon.

- Hogy hogy? - néz rám kerek szemekkel.

- Nem tudtam megszerezni..

- És nem próbáltad meg többször is a vizsgát? - remek, ebből úgy értelmezte, hogy megbuktam rajta, azért nem lehet jogsim, pedig a valóságban egészen más történt. De ezt nem kell tudnia, ő mondta, hogy várni fog a kitárulkozásomra, amikor elmondom neki a dolgokat.