- Kérlek ne sírj!- töröltem le a fiú könnyeit az arcáról. Egy puszit nyomtam a homlokára majd vissza ültem a székbe. Kissé durvának tarthatja ezt a helyzetet de így legalább öröké emlékezni fog az első találkozásunkra. Sötét szeme csillog a könnyeitől.
Gyönyörű.
Bár így egy ágyhoz kikötözve nem olyan szép mint amikor táncol. Ahogy az izzadságtól átáztatott pólója rá tapad a felső testére. A könny áztatta arca nem olyan gyönyörű mint amikor sugárzóan mosolyog, de még így is tökéletes.
- Kérlek... Engedj el...- a hangja elvarázsol.
- Sajnálom de azt nem lehet, amíg önként itt nem maradsz muszáj ilyenekhez folyamodnom. Szeretlek soha nem tudnálak bántani ne aggódj.
- Alig ismerjük egymást.
- Nem, csak a magad nevében beszélj, én téged nagyon is jól, már évek óta figyelek. Tudom mit szeretsz, mit csinálsz szabadidődben, hova mész ha egyedül akarsz lenni, kikkel szoktál együtt lenni, mi tesz boldoggá s mi szomorúvá. Mindent tudok rólad.
- Te beteg vagy.
- Shh, majd meg fogsz érteni mindent.- ültem át mellé az ágyra. Fél. Nincs oka félni, nem fogom bántani, képtelen lennék rá.
- Miért csináltad ezt?
- Hogy még közelebbről megismerhesselek.
- Miért így? Miért nem jöttél oda hozzám beszélgetni?
- Te észre sem vettél, a létezésem felől sem tudtál.
- De nem így kellett volna ez ellen tenned.- már nem sírt. Bele törődést láttam rajta. El fogadta a helyzetet.
- Oldozz el kérlek, megígérem nem fogok elmenni.- hittem neki. Nem olyan mint aki hazudna. Lassan fölé hajoltam és elkezdtem kibontani a csomót. Vissza huppantam az előző helyzetembe. Hyungwon lassan ülő helyzetbe tornászta magát és az arcomat fürkészte. Kis hadoválás után a két keze közé fogta az arcomat s félénken mégis maga biztosan szólalt meg.
- Segítek neked, nem tudom hogy de mindent megteszek annak érdekében, hogy jobban legyél. Nem foglak elhagyni.
Ezt eredetileg nem így terveztem de se baj, remélem azért olvasható lett.
