Már rosszul vagyok az alkohol szagától mégsem lököm el magamtól. Lehunyt szemekkel hagyom, hogy fájdalmat okozzon. Érte képes vagyok elviselni mindent. Előveszi a fiókból a kis kését amit aztán lassan végig húz a kulcscsontom mentén. Nyelve tűzként égeti a bőröm ahogy lenyalja a kiserkent vért. Erősen harapom be ajkaimat mikor végre a legutolsó szakaszhoz ér, minden figyelmeztetés és gyengédség nélkül teljesen magáévá tesz.
- Megint bántott? - harag villant a szemében ahogy szótlanul, lehajtott fejjel álltam előtte. Tudom mennyire utálja ezt az egészet mégis minden egyes éjszaka után hozzá jövők. Yugyeom az egyetlen aki biztos támaszt nyújt nekem. Magában morogva visz be a fürdőbe és ápolja le a sebeimet. Fájdalmasan szisszenek fel minden egyes alkalommal mikor a vatta hozzá ér a felsértett bőrömhöz.
- Miért nem hagyod már ott ezt az állatot?
- Szeretem. - még én is hallottam, hogy nem cseng őszintén a hangom.
- Ezt még te sem hiszed el. Őszintén válaszolj, miért vagy még mindig Inseong-gal?
- Én... Félek a magánytól. Titeket már elveszítettelek miatta, nélküle pedig már teljesen egyedül maradnék és én azt már nem bírnám elviselni. Te is csak azért nem küldtél el mert nem volt szíved hozzá. Túl kedves vagy hozzám még azok után is amit tettem. - végre kimondtam azt amit eddig még magamnak sem mertem bevallani. Valamikor tényleg szerettem őt de ez már rég csak egy hazugság. Régebben nem zavarta mikor a haverjai gúnyos megjegyzéseket tettek ránk de most minden egyes szó ami elhangzott igaz lett, hála az alkoholnak. Yugyeom keze megállt pakolás közben egy kis időre de aztán érzelem mentes arckifejezéssel folytatta tovább.
- Bambam te nem vagy normális. Ne tegyél úgy mintha tudnád én mit miért teszek. Nem azért vagy itt mert sajnállak hanem azért mert szeretlek és fontos vagy nekem és ez a többiekre is igaz. Bár azt is meg kell hagyni ők nem úgy éreznek mint én. - miután befejezte a mondandóját kiment a szobából gondolván, hogy egyedül hagy de én utána szaladtam.
- Hogy értetted? Mit jelent az, hogy másként érzel irántam mint ők?
- Nekem jobban fájnak a sebeid mint neked. Minden egyes nap mikor felkelek attól félek, hogy sebekkel teli kopogsz be az ajtón. Mindenkinél jobban szeretlek de te vak vagy ahhoz, hogy mindezt észre vedd. - Yugyeom szomorúan megrázta a fejét és hátat fordított nekem. Bambán néztem magam elé és próbáltam felfogni mindazt amit mondott. Ezt most nagyon elbasztam. Percekig csak néztem a fiú hűlt helyét mire elég bátorságot vettem ahhoz, hogy utána menjek.
- Miért nem mondtad el előbb?
- Lett volna bármi haszna? Mire elmondtam volna összejöttél valaki mással. - háttal állt nekem így nem láttam az arc kifejezését de talán jobban is jártam így. Kissé félénken mögé léptem és átöleltem a derekát és a homlokomat a hátának támasztottam.
- Sajnálom.
- Nincs mit sajnálnod. - megfordult az ölelésben és egy keserű mosollyal nézet le rám. Karjaimat lassan csúsztattam fel a nyakáig és ott összekulcsolva húztam le magamhoz. Szemeimet lehunyva élveztem ahogy ajkaink lassú táncot járva forrnak össze. Hiába tudtuk mindketten, hogy ezt nem lenne szabad mégsem hagytuk abba. Hosszú éveken át a szemem előtt volt az akihez tartozóm mégsem vettem észre.
