A szoba félhomályba borult ahogy a nap lustán ereszkedett a rejtekhelyére és átadta a helyét az ezüstös színben pompázó holdnak. A helyiség levegőtlen és meleg volt, már-már az ájulás felé taszigált az idő. Egy izzadságcsepp lassan folyt végig a hátamon amihez hideg borzongás társult. Minden egyes levegő vétel fájdalmasan tört át kiszáradt ajkaimon, hogy aztán égető érzést keltsen a tüdőmben. Egyre nehezebben bírtam de nem mertem egy percre sem lehunyni a szemeimet, féltem a következményétől. A bezárt ajtón keresztül tompán hallottam a cipőjével tompított lépteit így igyekeztem összeszedni magamat amennyire csak tudtam. Mosolyogva kilökte az ajtót majd a sarokból magához vett egy széket amit maga után húzva elindult felém. A bútor lába nyikorogva követte gazdáját ezzel kitöltve az eddigi csendet. Megállította közvetlen előttem, lovagló ülésben elhelyezkedett rajta és háttámláján megtámaszkodva végigmérte az állapotomat. Cseresznye vörös ajkai apró mosolyra húzódtak ahogy egyre közelebb hajolt az arcomhoz. Széke épphogy nem csúszott ki alóla, le a lábamról. Amennyire csak tudtam elfordítottam tőle fejemet de semmit nem segített.
- Minho kérlek... - a mondatom második fele köhögésbe ment át. Úgy éreztem mindjárt szét szakadok, égett mindenem a vízhiánytól. Azonnal felugrott a székről nem törődve azzal, hogy visszaállítsa előző helyzetébe kirohant a szobából. Óráknak tűnni másodpercek után visszatért a kezében egy pohár vízzel amiért abban a pillanatban bármit megtettem volna. Óvatosan állam alá nyúlt és megitatta velem a pohár tartalmát. Áldásnak éreztem ahogy a hűvös folyadék végig cikázott a nyelőcsövemen lehűtve egy kicsit felhevült testemet. Minho letette az ágy mellé a kiürült poharat és aggodalomtól csillogó szemekkel fordult vissza hozzám. Felmászott mellém az ágyra s két lábam közé férkőzve fogta hatalmas tenyerei közé arcomat. Félelem cikázott végig rajtam amitől elkapott a sírógörcs. Igyekeztem visszatartani de a könnyeim végigfolytak arcomon de szinte azonnal letörölte a fekete hajú.
- Ne sírj, nincs miért sírnod. Én majd vigyázok rád. Szeretlek Jisung, ne félj. - egész testemben remegtem, szörnyen féltem tőle. Nem ismertem rá. Hiányzott a régi Minho akivel naphosszat képesek voltunk beszélgetni, kedves volt és mindig segített másoknak de igazából ez egy álca volt. Az igazi Minho az aki abban a percben teljes testében hozzám simul, az aki fogva tart piciny lakásában.
- Az nem szeretet ha kikötözöl az ágyhoz. Haza akarok menni. - erősen összeszorítottam a szemeimet, nem bírtam már ránézni. Fájt így látni őt. Én tényleg nagyon szerettem és jobban fáj ilyennek látni mint bármi más.
- Ez az otthonod. Velem kell maradnod, nem veszíthetlek el. Még egyszer nem. - lassan ismét kinyitottam a szemeimet amikor megremegett a hangja. Hófehér bőrén sebesen folyt végig egy könnycsepp. Akkor már kezdtem megőrülni, ajkaimat rátapasztva selymes tapintású arcára és lecsókoltam a sós nedűt. Minho szégyenlősen elmosolyodott miközben mélyen a szemembe nézett. Félénken közelebb hajolt hozzám és egy apró puszit nyomott a számra de nekem nem volt elég. Akkor lepte el az elmémet a teljes őrület. Utána kaptam és kiéhezve ajkaira martam. Tenyerei arcomról lehullottak, inkább a derekamba kapaszkodva élvezte a pillanatot. Egyikünk ajka felrepedt így fémes íz áradt szét a számban de egyikünk sem foglalkozott vele. Túlságosan elvakultunk ahhoz, hogy ilyen piti dologra koncentráljunk.
- Oldozd... el... a kezeim... - szavankénti szüneteket hagyva csókoltam meg újra és újra. Minho elködösült tekintettel hajolt vissza, hogy ismét érezhesse vértől elszíneződött ajkaimat. Csuklóimról pillanatok alatt lekerültek sálak, karjaim fellendültek és nyaka köré fonódtak. Perceken keresztül csak ültünk az ágyon kimelegedve, egymást szinte már felfalva. Amikor ezt meguntam ujjaimmal belekapaszkodtam pólójának a szegélyébe és erőszakosan lerángattam róla az anyagot majd magamról is letéptem az engem fedő textilt. Feltérdelve fölé kerekedtem majd végig fektettem az ágyon és csípőjére ülve végleg átvettem felette az irányítást.
