A szalon levegője virágok illatától volt nehéz. Az abroncsos szoknya kissé nagy volt rám, a fűzőben alig kaptam levegőt pedig alig pár perce kötötte be a túlzóan is kedves hölgy. Végig néztem magamon. Gyönyörű voltam, egyszerű fehér szoknya volt rajtam, a szívalakú mellrészre csipkét varrtak, amiből egy-egy vastagabb csíkot meghagytak, hogy pántként funkcionálhasson. Sokáig bámultam magam a teljes alakos tükörben, nem voltam képes elhinni, hogy tényleg én vagyok az. Soha nem éreztem még magam olyan szépnek, mint abban a pillanatban.
Mély levegőt akartam venni, de a fűző ezt nem engedte. Kissé bosszúsan gondoltam rá, de még egy pillantás magamra eloszlatta a haragomat. A magassarkú, ami a lábamon volt kissé nagy volt rám, csúszkáltam benne ahogy kiléptem a függöny mögül, de nem volt olyan meglepő, hogy az aprócska lábamra nem volt megfelelő cipő. Nem szerettem a magas sarkukat, viszont a velem foglalkozó hölgy ragaszkodott hozzá, csakis abban lehet felpróbálni egy ilyen szabású ruhát.
- Uram atyám az egekben áldja meg a nevedet – párom kijelentése megnevetettet. Óvatosan léptem oda hozzá és ismét egy tükör felé fordulva mértem végig magam. Ő megállt mellettem, csillogó szemekkel mért végig tetőtől-talpig.
- Szóval, hogy tetszik?
- Életem legjobb döntése volt megkérni a kezedet – jelentette ki, mire egy aprót csaptam felkarjára. Ő még nem vette fel mennyasszonyi ruháját, mindenféleképpen látni akarta előbb, hogy én hogyan festek benne.
- Inkább menj, te is vedd fel a sajátodat. Hülyén érzem magam, hogy egyedül ácsorgom itt ebben.
- Ha férjhez mennél, végig egyedül lennél beöltözve hercegnőnek.
- Soha nem mennék férjhez, csakis hozzád – a lány elérzékenyülve tapasztotta tenyerét mellkasára, így a lámpa vakító fényében megcsillant jegygyűrűje. Gyomrom szaltót hányt a jelenettől, de esélyem sem volt belelovalni magam; szőke haja, amivel oly' szívesen játszadoztam, fellobbant ahogy hátat fordítva nekem ő is eltűnt egy nehéz függöny mögött.
Amíg rá vártam, végig magamat vizsgáltam. Ellenszegülve a parancsnak, kibújtam a cipőből és mezítelen talppal forgolódtam a tükör előtt. Tetszett az, amit láttam, viszont amikor a jegyesem előbújt, a szavam is elállt. Mintha egy földre szállt csillag közelített volna felém. Az ő ruhája pánt nélküli volt, szívalakú mellrészén sűrűn rakott kövek voltak, amik egyre csak ritkultak egészen csípője vonaláig. Szemeim könnybe lábadtak ahogy végig néztem rajta, túl egyszerű kifejezés lett volna az, hogy gyönyörű. Lélegzetelállító volt.
- Nem is tudom, nem túl giccses? – mérte végig magát, majd rám pillantva várta a véleményemet. Mindig annyira könnyedén tudta kezelni a dolgokat, emiatt irigykedtem is rá.
- Eszméletlenül festesz – nyögtem ki nagy nehezen. Párom vonásai ellágyultak, megállt közvetlenül előttem és zongorista ujjaival könnyedén lemorzsolta arcomon végig gördülő könnycseppet.
- Annyira azért nem lehet szép, hogy sírj miatta.
- Dehogyisnem, ha az én szememmel látnád magad, te is sírnál – nevettem fel pityeregve. El sem akartam hinni, hogy ezt csináljuk. A házasságunkat terveztük és nem csak álmodtam az egészet.
- Hozzád fel sem érek, hercegnő – fogta meg a kezemet, hogy finoman körbe forgathasson a tengelyem körül. Nem válaszoltam, egyszerűen csak arcára simítottam a tenyeremet majd magamhoz húzva rövid időre kisajátíthassam puha ajkait. Nem álmodtam; folyamatosan csak ezt voltam képes ismételni. Ez a valóság, nem álom.
