Suli tánc fűszerrel [Befejezett]

Nyolcadik fejezet

A szüleim 5 éve váltak el. Apa abban az évben külföldön volt egy munka miatt egész évben, így csak karácsonykor jött haza. Szenteste anya azt mondta, hogy mondani szeretnének valamit. Sejtettem, hogy az a valami csak rossz lehet, mivel mindketten leültek mellém a földre a kanapé elé. Ráhúztam egy pokrócot a fejemre, remélve, hogyha rossz hír lesz, az nem jut el a fülembe; de eljutott. Teljesen lefagytam. A plüss szarvasom az ölembe volt a takaró alatt. csak néztem a kis fekete szemeibe és nem csináltam mást. Nem voltak gondolataim. Üres voltam, mint a szarvas szeme. Nem tudom mennyi idő telt el míg anya egyszer csak lehúzta a takarót a fejemről. Ahogy a szemükbe néztem nem láttam mást csak a sajnálatot és nem kértem belőle. Felálltam és a szarvasommal, a kezemmel elsétáltam a lépcsőig. Az egész testem feszes volt. Úgy éreztem, hogy csak akkor marad a szívem egyben, ha kihúzom magam. Mikor megfogtam a korlátot tört el a mécses. Felszaladtam a szobámba és bevetettem magam az ágyba. A könnycseppek csöndben gördültek le az arcomon. Nem akartam, hogy a szüleim hallják, hogy sírok. Nem akartam, hogy feljöjjenek, leüljenek az ágyam szélére és a hátam simogatva magyarázkodjanak. A kispárnám csupa könny és takony volt, így megfordítottam mikor abbahagytam a sírást. Aludni akartam. Reggel pedig arra döbbeni, hogy az egész csak álom volt. Azt hinni, hogy az agyam csak azért álmodtatta ezt velem, mert hiányzik apa.

Már majdnem elaludtam. Majdnem ráleltem a békémre egy álomban, mikor hallottam, hogy jön fel valaki a lépcsőn. Kipattant a szemem. Lelöktem magamról a takarót és az íróasztalom alá bújtam, a széket pedig magam elé húztam, hogy ne vegyenek észre. Nem jött be senki. Nem égett a villany a szobámban így azt hitték, hogy alszom. Ezért nem jöttek be. Picit csalódott voltam. Legbelül, valahol a szívem mélyén azt akartam, hogy apa jöjjön fel és hozzon magával egy nagydoboz puncs fagyit meg két nagy kanalat. Hogy ne szóljunk semmit csak együk csöndben a fagylaltot, az ablakom előtt ülve törökülésben, mint ahogy mindig is csináltuk, mikor szomorú voltam. De nem jött senki. Se apa, se fagyi, se levél az ajtóm alatt átcsúsztatva. Egyedül voltam és

nem,

nem,

nem beszéltem.

Egészen 2 hétig egy árva szót sem szóltam a szüleimhez. Tulajdon képen senkivel nem beszéltem, mivel akkoriban még nem volt okos telefonom a barátaim közül pedig csak Enéh száma volt meg, ő viszont Olaszországban volt a nagyszüleinél. Így egyedül voltam. Mivel nem mentem le semmiért, anya mindig felhozta az ennivalóm egy tálcán és letette a lépcső legfelső fokára. Apa előbb visszarepült, így ketten maradtunk anyával. Nem beszéltünk. Én ugye alapból sem, de anya sem szólt egy szót sem. Egy ideig próbálkozott, aztán feladta. Megvártam minden este míg elalszik. Halkan lelopakodtam a lépcsőn és kivettem a fagyasztóból a puncs fagyit. Csak néhány kanállal ettem belőle minden este, majd visszatettem és elmentem aludni. Így olyan volt, mintha apa is ott lenne... Pedig nem volt, mikor nekem szükségem lett volna rá. A téli szünet utána első tanítási nap végén szólaltam meg először. Anya a suli előtt várt, én pedig akkor köszöntem el Enéhtől és reflexből anyának is köszöntem.

Apa június végén jött haza. Elvitt mindent a házból egy hatalmas furgon segítségével, amit valamelyik barátjától kapott. Egy új házba ment. Néhány nappal később engem is elvitt. Igazán szép ház. Nem túl nagy. Csupán akkora, mint ami apának kell, de azért van ott is egy külön szobám.