Kagehina - Mindenért küzdünk (Befejezett)

2. rész Csak a fejre!

Hinata szemszög :

Igazi repülő tér. Ha nyitva lenne az ablak, könnyed kézmozdulattal bocsáthatnám útjára papírrepülőmet. Kitépett füzetlapokból kreált gyűjteményem hever szerteszét az asztalomon. A tanár bizonyos ütembe diktálja az anyagot, miközben ütemesen kopog a kréta a tábla felületén. A monoton hangsúlyhordozás elálmosít. Annyival szívesebben edzenék. Fejemet tenyeremre támasztom és szabad kezem ujjai közé fogom a törékeny alkotást. Lehunyva egyik szemem játszok el a gondolattal, hogy kirepül az ablakon. Talán egy - kettőt fordul a levegőbe, majd elvesz a távolba. Én meg csak annyit látok, hogy a szabad kék ég felé száll. Hirtelen valami fejbe talál. Meglepetten tekintek körbe, majd az asztalomon elhelyezkedő galacsinra nézek. Magam mellé pillantva, látom osztálytársam óvatosan integető kezét. Kibontom, kisimítom és gyorsan elolvasom. " Figyelj az órára!" Kérdőjelekkel a fejem fölött, fordulok vissza hozzá. majd szinte felugrok, mikor felfogom, hogy a tanár áll mellettem.

- Kérem! - nyújtja felém kezét, mire bűnbánó arckifejezéssel, pakolom bele tenyérebe a repülőket és a galacsint. Szó nélkül ott hagy, kidob mindent a kukába és folytatja ahonnan abbahagyta. Francba! Ezek szerint jövő órán dolgozat lesz. Bánatosan fordulok osztálytársam felé, aki csak megrázza a fejét. Szóval erre gondolt. Remélem kölcsön adja a jegyzeteit. Nem kéne rontanom.

Egész iskola idő alatt, nem voltam magamnál. Általában pörögve, boldogan beszélgetek és alig bírok magammal. Ma még is úgy érzem, csak az ablakon tudok kibámulni. Arra gondolva milyen is lenne repülni? Milyen lenne, ha lapockáimból fekete szárnyak nőnének ki? Minden mozdulatom természetes lenne, hajlítanám, széttárnám. Az ablakpárkányra állnék. Beszívva a levegőt hunynám le a szemem, minden félelem nélkül tűnne el minden a lábam alól. Megfeszíteném szárnyaimat és csapkodni kezdenék és egyre feljebb küzdeném magam. Gyorsabban, magasabbra! Érezném, ahogy a szél az arcomba csap, a szívem ezerszeresen dübörög. Izgalom, szabadság, határtalanság és egyre tovább mennék. Nem nézve semerre. Végre a magasban , mindenek fölött és úgy láthatnám a világot, mint még soha. Ez az érzés csodálatos lehet.

Hideg kéz zökkentenek ki, ahogy homlokomra tapad. Pislogok párat, mire feleszmélek, hogy Suga - san áll mellettem, aggodalmas tekintettel.

- Hinata, minden rendben? Páran azt mondták kiszállt belőled a lélek! - hajol közelebb, mire meglepődve dőlök hátrébb.

- Öhm....nem, tényleg semmi ilyesmi nincs! - nevetek fel zavartan.

- Reggel óta furcsa vagy nekem.Kageyamával történt valami? - emeli fel kérdőn egyik szemöldökét. Elfog a rosszkedv, ahogy vissza emlékszem. Idegesítő vagyok? Kageyama is ezt gondolja?

- Wááá! Nem akarom! - kiáltok fel és idegesen a hajamba túrok. Suga meglepetten néz rám, pár ember társaságában.

- Esetleg dolgozat lesz? - érinti meg vállam. Gyorsan elhessegetve az előző gondolatokat, nevetve kezdem el rázni a fejem.

- Dehogy! Semmi gáz! Csak a húgom sokáig akart este játszani és mint nagy tesó, nem mondhattam nemet. - hazudok - Kicsit fáradt vagyok. - vigyorodok el, úgy ahogy csak tudok. Nincs baj! Kageyama sokszor mondja, hogy idegesítő vagyok, de nem gondolja komolyan. Igen! Csak viccelődünk! Én is mondom, hogy beképzelt, mogorva. Hehe.

- Nekem akkor is gyanús.... - kezdi el Sugawara.

- Hé! Suga! Jössz már? - hajol be az ajtón Daichi - san. Majd meglátva engem vidáman int nekem és oda jön hozzánk.

- Hogy vagy Hinata? Ma nem érezni belőled azt az őrült tenni akarás vágyát. - borzolja össze vörös tincseimet. Úgy kezelnek, mint egy gyereket. Jó. Be kell ismernem. Jólesik mikor így üdvözölnek.