Kagehina - Mindenért küzdünk (Befejezett)

4.rész Mit tegyünk?

Hinata :

Idegesen keresem a szememmel. Már a a diákok nagy része, mind behúzta a csíkot a termek. Természetesen, egy bizonyos illető, tegnapi szavai ellenére, még sincs itt. Direkt nagyon korán jöttem, hogy biztos összefussak vele. Mindenhol kerestem, de a mogorva pofáját sehol nem láttam.  Nem is attól vagyok ideges, hogy nem jön. Inkább magam, furcsa, érthetetlen viselkedésén. Miért várom? Ennyire aggódom? Nem az én hibám volt, de hogy megfázott, nagyon zavar és aggódásra késztet. Még egy ideig ácsorgok ott egymagamban, de egy idő után nagyon kezdem unni és már fordulok is, hogy hagyjam az egészet a fenébe. Halk zihálásra leszek figyelmes. Arra gondolva, mennyire abszurd ez a helyzet, hátrapillantok. Kivörösödött arccal, zilált fekete hajjal fut felém. Szemei reménykedve csillognak, hogy még időben beér. Szinte elviharzik mellettem és csak a neve felét képes vagyok elmondani. Pár méter után megtorpan. Áll egy pillanatig, mint akinek idő kell, hogy felfogja mi is történt. 180 fokos fordulás és döbbent tekintete végre szembe van velem. Kis mosoly kíséretében intek neki egyet, mire közelebb jön. Arcizmai nem rándulnak, folytonosan úgy bámul, mintha egy jelenés lennék. Kissé zavarba hoz és morcos fejjel vezetem földre szemeimet.

- Te mit keresel itt? - szólal meg végre, hangja még is tompában hangzik. Szemem sarkából rálesek, arcmaszkot hord. Szóval még mindig rosszul van. Még is eljött.

- Nos.....csak kedvem volt itt állni. - hazudok, szánalmasan gyengén. Elkomorodik, mire ráfog a fejemre és megszorítja.

- Áú! Jól van, na! Téged vártalak!  - ragadom meg csuklóját és ráncigálni kezdem.

- Miért? - szorítja meg még erősebben a fejem. Mi baja van most neki?

- Aggódtam, hogy nem jössz! - mordulok fel, a kelleténél kicsit hangosabban. Hirtelen a fájó érzés elmúlik, eddig összeszorított szemeim kipattannak. Meglepődve tekintek fel Kageyamára. Hosszú, csontos ujjai, gyengéden túrnak bele a hajamba. Lassan simogatni kezdenek, mire elpirulok. Basszus! gyorsan a földet kezdem vizsgálni és imádkozni kezdek, hogy minél hamarabb hagyja abba. Ellökni nem akarom, iszonyat jólesik, és ez az ami megrémít.

- Nem kellet volna, idióta! - emeli el kezét, mire hiányérzetem támad.

- Talán jobb lett volna, ha otthon maradsz. - vakargatom meg tarkómat, mire szemöldökei magasba szaladnak, majd mérgesen összeráncolódnak. Fel sem eszmélve, a képembe hajol. Maszkja miatt, csak szemeire összpontosítok. Rideg kék szemei érdeklődve kutakodnak az enyémekben.

- Miért, nem azért vártál, mert látni akartál? - kérdezi érzelemmentesen, nekem meg torkomba ugrik a szívem és a megengedett átlag sebességnél gyorsabban kezd verni. Rendben, zavarban vagyok, nagyon. Nem csak az, hogy amit mond az igaz. Plusz, hogy ilyen kicsi apró távolság választ el tőle, reggeli hűvös ellenére melegem van. Hátrébb húzódok, mire meglepetten szembesülök vele, hogy a maszk alatt gúnyosan elmosolyodik. Honnan tudom biztosra? Csak akkor húzódnak így össze a szemei.

- Mit vigyorogsz? - fújom fel mérgesen az arcom, mire kapok egy olyan " Jaj, te kis buta!" pillantást.

- Megleptél. Aranyos vagy. - fordít nekem hátat és lassan elindul a bejárat felé - Nem jössz? - tekint át válla felett. Lehajtott fejjel kezdek el trappolni utána. Megleptelek? Akkor én mit mondjak? Úgy érzem, mindjárt kiugrik a szívem. Nem akarok így bemenni a terembe. Tiszta vörös a fejem. Barom! Ne mondjon ilyet egy fiúnak! Mérgesen eltrappolok mellette és van szerencsém meghallani egy elégedett kis kuncogást. Köcsög! Mérgesen tépem fel a termem ajtaját, majd bevonulva a síri csendbe, helyet foglalok.

- Elnézést kérek a késésért! - préselem ki magamból a szavakat. Kissé zavaró kezd lenni, hogy senki sem szól semmit. Félve felpillantok fel, és kicsit sem boldogan tapasztalom, hogy mély döbbenet uralkodik az osztályomban.