Kagehina - Mindenért küzdünk (Befejezett)

22.rész Csapatban

Hinata:

Nem, egyáltalán nem kínos. Nem is zavaró. Kicsit sem para, hogy mindenki minket néz. Remekül kezelem a helyzetet, úgy ahogy azt kell. Ég a fejem és meg se merek mozdulni. Hát nem tökéletes, mikor a barátod, csak úgy bejön az osztályodba, majd felemelve, ül le a helyedre és rak az ölébe? Más helyzetben, az gondolnám, mennyire aranyos is Kageyama, ahogy magához ölelve bújik a hátamba, de...jelenleg....ez nem az a pillanat. Mi ösztökélte erre? A fasz se tudja! Még is a hebegésen és az ujjaim tördelésén kivűl nem futja sokra. Gúnyos kuncogást hallok a terem bejárata felöl. Na! Köszönöm szépen! Még valamivel nem akarnak kibaszni velem?

- Mit látnak szemeim? – lép mellénk Tsukishima, ami azonnal beindítja Kageyama gyilkos auráját.

- Nem tudnál néha csak úgy eltűnni, mint nappal a hold? – kérdezi ridegen Kageyama és szorít az ölelésén. Miért vagyok én ennek a része? Semmi kedvem a drámához.

- Hé! Hinata... - hajol le hozzám Tsukishima vigyorogva – Élvezed a helyzetet?

- Én csak....én csak... - dadogok és lefejtve Kageyma karjait magamról, kiszállok az öléből. Meglepetten néz rám, majd tekintete aggodalmat sugároz felém. Megfogom a kezét és magam után húzva, hagyjuk el a termet.

- Te minek jössz utánunk? – morog idegesen Kageyama, mire hátra fordulok. Teljes nyugalommal sétál mögöttünk Tsukishima, majd mellém lépve, fogja meg a kezem.

- Mi a szart csinálsz? – háborodunk fel egyszerre, Kageyamával.

- Én is fogni szeretném a kis Narancsbogyó kezét – puszil a kézfejemre. ÁÁÁ! Mi a fasz baja van?!

- Azonnal engedd el! – Tsukishima elégedett mosolyra húzza száját.

- Féltékenykedünk? Kiskirályfi?

- Nem értem miért, olyan jó mások kapcsolatába beleszólni? Még ha nem is kedvelsz minket... - itt rám tekint – annyit megtehetnéd, hogy békén hagysz.- szorítja ökölbe a kezét és magához húz. Megdermedve állok, ahogy hideg ajkai, az enyémre tapadnak és kiváltják belőlem azt a jóleső borzongást. Vörös arccal meredek rá, mikor elhajól, majd tenyerembe csókol. Egy kis pír jelenik meg rajta is, de határozottan fordul vissza. Tsukishima komoran néz minket, majd hanyagul elenged.

- Szóval nem félsz a következményektől?

- Mint láthatod.

- És te? – tekint rám, mire megdermedek. Félek e? Talán igen. Belegondolni, hogy hogyan néznek ránk. Hogy a barátaim csalódnak, megutálnak. Esetlegesen folytonos megszégyenítésnek lennénk kitéve. Ezek ellenére....

- Küzdenék. Elviselném és kitartanák, mind a mellett, amit érzek. Mert szeretem Kageyamát. És ha kell, mindent elviselek, ami ezzel jár. – nézek komolyan a borostyán sárga szempárba, mik rendíthetetlenül méregetnek engem. Sóhajt egyet és kisebb fajta kuncogást hallatva, fordít nekünk hátat.

- Jól van! – emeli magasba a kezeit – Feladom. Jó tudni, hogy te is biztos vagy ebben, Narancsbogyó. De... - ezzel hátra sandít – Ha már egymásban bíztok, a csapatban is kéne.

Egy ideig csendben álltunk. Már becsöngettek, de bemenni órára egyikünknek sem volt szándéka. Még mindig szorongattunk a másik kezét. Kageyamára tekintek, aki komoran mered a földre. Elé lépve, nyomok egy csókót szájára és felsimítok az arcára.

- Mi a baj?

- Elrontottam.

- Nem csináltál semmi rosszat.