Kagehina - Mindenért küzdünk (Befejezett)

9.rész Feltételek

Kageyama :

Unottan támaszkodok az ajtó melletti falnak. Előttem lévő ablak lehetőséget ad a kinti világ kis részének megszemlélésére. Valamiért minden egyszerű és unalmas dolog megragadja a figyelmem. Mintha eltudnám ezekkel terelni a gondolataimat. Viszont ez egy olyan helyzet, amin a kék ég és a gyorsan úszó bárányfelhők se sokat segítenek. Meghallom magam mellől a lépteit és azonnal oda kapom a fejem. Zavartan jön mellém, kezében az ebédjét szorongatva.

- Hol együnk? - kérdezem, miközben elvezetem a tekintetem róla.

- Szerintem együnk az edzőteremben. - indul el, meg sem kérdezve, hogy jó e nekem. Úgy sem ellenkeznék. Általában minden ebédszünetben elrángat, hogy együnk együtt. Mivel amúgy sem volt jobb társaságom, nem zavart. A jelen helyzetben, már szinte örömtáncot járnék, hogy kettesben lehetek vele. Belépve a hatalmas teremben, ösztönösen lenyugszom. Felülünk a színpad szélére és neki kezdünk az evésnek.

- Hé, Kageyama! - fordulok felé, mire egy pálcika közé beszorított hússal találom magam szembe.

- Mi az? - vonom fel az egyik szemöldököm kérdően.

- Kóstold meg! - vigyorodik el, én meg vállat vonva bekapom a falatot, miközben szemébe nézek. Elvörösödve emeli vissza magához a pálcikákat, majd furcsán nagy figyelmet kezd el szentel az ebédjének. Mitől jött zavarba?

- Nagyon finom. Köszönöm. - nézek rá mosolyogva, mire picit oldalra tekint, és az ő szája sarka is felfelé kezd görbülni. Kicsit visszakozva, de én is megkínálom az enyémből. Először csak bambán néz rám, majd felfogva a helyzetet, bátortalanul előrehajol és elveszi.

- Köfönöm. - mondja teli szájjal, mire megforgatom a szemeimet, hogy megint milyen illetlen. Kezd feszélyezni ez a köztünk lévő távolság és a kínos csönd. Így, mikor befejeztem a sajátomat, teljesen mellé húzódok. Megdermed, és az evőeszköz is megáll egy pillanatra a kezében. Érdeklődve pillant rám, mire hüvelykujjammal megcirógatom az arcát.

- Egyél csak! - mondom semmit mondó tekintettel. Vörös füllel, eszik tovább, gondolom, az előző kis semmiség miatt. Ilyenkor nagyon megnehezíti a dolgomat. Annyira édes. Nyelnem kell egyet és magam se tudva mit teszek, piros füléhez hajolva belecsókolok. Megugrik, úgy, hogy még a dobozát is elejti.

- Annyira béna vagy. - mondom, majd leugrok hogy összeszedjem a kiszórt ételt.

- Ez a te hibád! - néz rám összeszűkölt szemekkel, majd ő is lepattan mellém, hogy segítsen. Érdeklődve szemlélem, miként lógnak vörös tincsei az arcába, ami enyhén kipirult. Egy idő után felpillant rám, hogy nekem miért is nem jár a kezem. Nem tudom mi van velem. Dobogom a szívem. Örülten. Nincs is semmi. Ez a pillanat, nem különleges. Még is érzem a késztetést. Elég, ha végig vezetem rajta a tekintetem. Valamiért, most minden lényegtelenség, olyan szembetűnő. Előrébb mászok hozzá, mire hátrálni akar, de guggolásból hátra esik. Igen. Így még jobb. Fölé érve csak bámulom őt. A dübörgés a fülemben nem akar megszűnni. Mi ez? Annyira tetszik így. Ártatlanul. Alattam. Ezekkel a hatalmas szemekkel, mikkel egyenesen engem néz.

Hinata :

Szóhoz sem jutok. Jelenleg az ájulás és a kiakadás szélén állok. Egyikre sem leszek büszke, az biztos.Neki elmentek otthonról. Vagy csak én reagálom túl? Ismét elemezve a helyzetet, miként fölém magasodva, úgy néz le rám, mint aki helyben magáévá tesz. Szerintem, ez eléggé eltér az átlag Kageyamától. Mi váltotta ezt ki? Nem tettem semmit. Amióta elhagytuk a termet aligha beszéltünk. Talán ez az egész etetés dolog rossz ötlet volt? Tök gáz, de annyira ki akartam próbálni. Most viszont, menekülni akarok.