Fogadni akarsz seggfej?

Harmadik fejezet

3.

Nem kellett volna hagynom magam. Csak egy dolgom volt, befogni a pofámat. Tényleg olyan nagyon nehéz lett volna? (Nekem? Naná!) A válasz egyszerű: igen. Nem hagyhattam magam. Bence mindig ezt csinálja. Egyszerűen nem bír fogadások nélkül élni. Az a nap is pont olyan volt. Az a fogadás is ugyanúgy kezdődött. Azt hittem könnyű győzelem lesz. Bence tervezett, látott, győzött. Azt hiszem, még sosem buktam ekkorát. Azt akarom, hogy a következő versenyünkben én diadalmaskodjak. Érezni akarom a győzelem ízét, látni akarom azt a fintort Bence arcán. A fogadásunk sose volt titok. Egyikünk se az a 'magunkban tartjuk' típus. Ha nyerek, az egész iskola tudja, hogy porba tiportam a legjobb barátom. Aztán pedig jön a büntetés. Imádom, ahogy sértődötten magasra emeli a fejét, de megcsinálja a feladatát.

- Min gondolkozol? –hajolt oda hozzám Bence.

A füzetembe rajzolva próbáltam kizárni a kémia tanár halál idegesítő hangját. Az egy dolog, hogy nem tud tanítani, az egy másik, hogy nem szeret minket, de hogy már a hangja is idegesítő?

- Hát biztos nem rajtad.

- Ugyan Törpilla, nem gáz, ha beismered. –mosolyodott el féloldalasan az én kedvenc seggfejem, miközben a szemét le sem vette a kémia tanárról.

- Igen, Bence mindig rólad ábrándozok és mást se akarok, csak a barátnőd lenni. Álmodozz csak –forgattam a szemem.

- Tudtam én –kezdett babrálni a hajammal. (Ami nagyon irritált. Na, jó. Kinek akarok hazudni?)

- Esetleg valami mondanivalójuk van a kalcium-hidroxid szénsavval való reakciójához? –az én kedvenc tanárom összevonta a szemöldökét (ami a Hamupipőke mostoháját idézte) és a táblamutogató botjával felénk bökött. Bence elvigyorodott és a kezébe támaszkodva a lehető legidétlenebb fejjel válaszolt:

- Idén van kémiánk?

- Ha rajtam múlik Sebők, neked jövőre is lesz –rázta meg ingerülten a fejét a tanár, majd visszafordult a táblához és tovább magyarázott.

Jó először is. Nem tudom, hogy ez a néni miért magáz minket. Másodszor, most már totál biztos, hogy utál. Nem hinném, hogy ezt bármivel is feljebb lehetne repülni.

- Unatkozom –jelentette ki Bence és én csak egy dolgot akartam: elterelni a témát. (De kurva khm, nagyon gyorsan.)

- Akkor talán figyelj az órára.

- De az unalmas –sóhajtott színpadiasan az örcsibarcsim. Tudom mire játszik. Azt akarja, hogy én mondjam ki. (Ó, hogy....)

- Ez van –lapoztam a tankönyvben és próbáltam még csak rá se nézni.

- Tudod, te mit akarok.

- Szünetet? –(ugyan. Ez elég gyenge próbálkozás volt.)

- Lenne egy feladatot. És tudod, hogy nem mondhatsz nemet –vigyorodott el ördögien az én legjobb (legseggfejebb) barátom.

Megdöbbentő, hogy ez a mosoly is aranyossá tette az arcát. (Vagyis, khm.) Megdöbbentő, hogy ez a mosoly ijesztővé tette az arcát. (Mindjárt más. Még hogy aranyos?)

- Nem vállalok semmi szexuális foglalkoztatást. Arra ott van neked a Blanka –intettem a lány felé, aki a körmeit festegette a fizika (jézusom! Ez a csaj nagyon sötét. Kémia óra van!) munkafüzet felett.

- Féltékeny vagy? –vonogatta a szemöldökét Bence.

- Nagyon –sóhajtottam. –Nem tudok nélküled élni!

- Jól tereled a témát Törpilla –kacsintott rám. (Bakker feltűnt neki!) –Ezt kéne mondanod a kedvenc tanárunknak.

Bence elém tolt egy papír cetlit, amin a szokásos macskakaparásával egy olyan mondat állt, amit még fejben se szívesen mondanék ki. (Ez most komoly? Egy elveszetett fogadás miatt még sose szenvedtem ennyit!)

- Megcsinálod? –hajolt a fülemhez. (Ah, seggfej. A büntetés miatt csak egyetlen válaszlehetőség van.)

- Igen. De segítened kell. Ez nem mondhatom csak úgy a szemébe.

Ingerült köhécselés hangzott, én pedig zavartan (ma már másodszorra. Ezt nem hiszem el.) hajoltam el az örcsibarcsimtól.

- Esetleg valami mondanivalójuk van? –tette fel a tökéletes kérdést a tanárnő. Bence elröhögte magát, mert ő is tudta, hogy erre csak egy válasz érkezhet. (Ó, kapd be Bence. Most már komolyan mondom.)

- Igen, lenne valami tanárnő –az osztály azon tagja, akik nem aludtak be a halál unalmas előadáson (nagyon kevesen), azok most rám függesztették a szemüket. Nyeltem egyet, miközben pontosan tudtam, hogy most elszabadul a pokol.

Nem számítottam rá, hogy így fog reagálni. Az arcából lassan futott ki a szín, a feje betorzult, aztán az agyát elöntötte a vér és ordítani kezdett. Az iskolánk nagy múltjáról („ez egy nagy múltú intézmény, amihez nem illik az ilyen trágár beszéd"), az ő magas fokú végezettségéről („majd ha neked is három diplomád lesz, mint nekem, akkor meghallgatom a véleményed"), a kémia fontosságáról („a mai világban kémia nélkül nem is lehet élni") és természetesen rólam („eddig elviseltem a folyamatos passzív reakciódat a tantárgyam iránt, de most végleg kiborult a petróleum").

- Király Eszter! Azonnal takarodjon az igazgatóiba! –a tanárnő sértődötten az ajtó felé intett, mire Bence a padra hajtotta a fejét és menthetetlenül röhögni kezdett.

- Fuh édesem. Most fu csak kapd meg! –suttogtam, mire még jobban rázkódni kezdett a válla. Összeszedtem a cuccomat, majd az ajtó felé indultam.

- Eszter! –szólított meg a kedvenc tanárom. –A táskáját hagyja itt!

- Rendben. –(Most komolyan? Már ennyire utál?) bólintottam.

- Igen Törpilla! –replikázott (nem, nem Bence) Krissz.

Először is csak egy ember nevezhet Törpillának, Bence. Másodszor pedig, ki a rákom szólt hozzá. A dührohamom már így is a plafont súrolta, de ezzel a két szóval felrobbantotta az agyam. Lassan az ajtó felé indultam (és igyekeztem nem beszólni senkinek). Azonban Krissz úgy nézett. (Igen úúúúgy...) Mint, aki okosabb, aki jobban tudja, aki élvezi azt a helyzetet, hogy bajba kerültem. Így hát a kijárat helyett, felé indultam, és egy gyors mozdulattal belebasztam a fejét az asztalba. (Hát, végül is legalább nem szóltam be.)

- Anyád a Törpilla –mondtam mielőtt elegánsan kisétáltam volna a kémia laborból.

Az igazgatói merre is van? (Rohadj meg Bence! Csak rohadj meg.)