Fogadni akarsz seggfej?

Tizenötödik fejezet

15.

Elsőként hagytam el a termet. Természetesen nem azért, mert tartottam az ócsároló osztálytársaktól. (Egy kicsit talán...) Jelenleg sokkal fontosabb volt, hogy betudjak végre kajálni, és a hosszú sor elkerülése érdekében nekem kellett volna először odaérnem. Bence el akart kísérni, de Melinda feltartotta. Mindkettőjük szemén látszódott, hogy a beszélgetés rendkívül kínos lesz, de most ez érdekelt a legkevésbé. Általában szeretem, ha valaki ilyen szituációba keveredik (főleg, ha Bence és miattam), azonban most csak egy dolog tudott boldoggá tenni: a stressz evés. Ki akartam törölni a gondolataim közül Krissz hülyeségeit.

Mikor aláztam meg annyira, hogy bosszút akart? Jó, megütöttem kétszer. De akkor is! Amit csinált, az Amerikában szexuális zaklatás. Nem éreztem bűntudatot. Még egy icipicinyúlpöcsnyit se. A poszt fel van jelentve és a büféig csak kilencen mutogattak rám. Megnyugtató...

Néha elgondolkozok, hogy milyen lenne, ha a másik osztályba járnék. Se fogadások (mondjuk, azok nélkül levegőt se tudnák venni), se netes megalázás, se Krissz. Könnyebb lenne. Viszont... nem lenne Bence se. És bármilyen nyálasan hangzik, nem cserélném el senkire a legjobb barátomat. Általánosan is voltak haverjaim, de sose éreztem úgy, hogy bármikor számíthatok rájuk. Mikor a Kosztolányiba jöttem ez megváltozott. Gergő és Zselyke rendkívül sokat segítettek megtalálni azt a gimiben igazán számít: a barátságot.

A gondolataimba merülve álltam be a büfé sorába, ami hiába siettem, túl hosszú volt. Leszedtem a telefontokomat és kivettem alóla a pénzemet. Megigazítottam a szoknyámat (Zselykéjét) és hátra fordultam ahhoz az emberhez, aki megkocogtatta a vállam.

- Mit akarsz Krisztián?

- Randit veled. De most elég egy csoki is –mosolyodott el álszenten.

- Nem. Azt vártad, hogy igent mondok?

- Mi baj van aranyom? Valaki megbántott? Ideje volt...

- Tűnj innen Krissz, amíg még szépen kérem –tettem csípőre a kezem.

- Nem is gondoltam volna, hogy ennyire személyiséget váltasz az üzenetem miatt –nézett rajtam látványosan végig, mire magam elé kaptam kezem. –Ugyan nem kell takargatnod magad, úgyis tudom, hogy nem vagy több csak egy gazdag ribanc.

Felvontam a szemöldököm és gúnyosan elmosolyodtam.

- Még valami?

- Azt mondtam megbocsátok. De tévedtem. Nem fogok –felemelte a hangját. –Hadd tudja meg mindenki, hogy egy alattomos kis kurva vagy.

Valaki röhögött, valahol felszisszentek. Beleharaptam az ajkamba és sajnálkozva néztem arra az emberre, aki kilencedikben a világot jelentette nekem. Pontosan tudtam, hogy ahhoz, hogy teljesen feldühítsem, nem kell más csak, hogy ne veszítsem el a fejem. Márpedig ez nálam csak a legnagyobb koncentrálással jöhetett létre.

Első találkozás. Amikor beléptem a termünkbe és megláttam napszemüvegben feszítő kilencedikes Bencét. Nem tudtam ki ő és, hogy miért unatkozik ennyire látványosan, de nem is érdekelt. Első csók. Amikor egyszerűen csak magamhoz rántottam. Nem is volt igazi csók, mégis talán akkor kezdődött minden. De vajon tényleg csak ennyi kellett? Első barátság. Amikor az első fogadás után egyre több időt kezdtünk együtt tölteni, szívatva egymást a hülye fogadásokkal. De vajon mikor indult meg közöttünk ez a mindent felemésztő, egymást magunknál jobban ismerő, évszázadokon átívelő barátság? Első magányosan töltött napok. Amikor hirtelen tönkre ment minden, AZON a fogadáson és megjelent Blanka (Liza...) Első összetört szív. Nem is az enyém, hanem az övé. Néha van, amikor vigasztalni kell. Mert a barátok egymás mellett állnak bármi történjen is. De mikor lett minden ilyen bonyolult? Első szerelem. Ahogy a nem találtam azt amikor a sima haverok sztoriból átváltottunk legjobb barátokká, nem találtam azt a pillanatot se amikor bele estem Bencébe. Túl egyszerű lenne. Nincs szerelem első látásra és nincs olyan pillanat, amikor azt érzed, hogy BUM! Egyszerűen csak alakul.