Fogadni akarsz seggfej?

Tizenkettedik fejezet

12.

- Nem tudnál kevésbé feltűnően bámulni? –nevettem miközben átvettem a büdös fehér pólómat. (Jobb, mint a semmi.) –Basszus nagyon hideg van.

- Nem tudnál kevésbé feltűnően manipulálni? Tudom, hogy a kabátomra hajtasz Törpilla –vágta hozzám Bence a bőrdzsekijét, arcán egy kedves fintorral.

A családi helyzetem sose volt egyszerű. Gergő nem jött ki apával, anya sokat veszekedett az utóbbival. És próbáltak megnevelni (hercegnősíteni... pff) engem. A Királyok mind egy befolyásos családba tartoznak, akikről semmi mást nem érdemes tudni, csak annyit, hogy a külső a legfontosabb. A gyönyörű anya, jól kereső apuka, a bátor báty és a kitűnő hugica. (Ja, persze. Csak is. Most hova hányjak?) Mármint a szüleim mindenképp ezt akarták és természetesen ezt is mutatták a külvilágnak. Mintha minden rendben lett volna, pedig ez nem így volt. Ugyan kérlek! Mindig minden elromlik. Volt idő, amikor úgy tűnt, hogy a „tökéletes" családunk összeomlik. Anya és apa egész álló nap csak veszekedtek. Először azon, hogy Gergő mennyire elzüllött, aztán egymásnak estek, hogy vajon ki hibája. Nem bírtam. Hogy bírtam volna?

Emlékszem Bencével valami béna tini diszkóban (igen, az én agyszüleményem volt ez a csodálatos büntetés. Azon nem gondolkoztam, hogy ezzel konkrétan magamat is megszívattam) voltunk, amikor apa felhívott. Összebalhézott anyuval és követelte, hogy azonnali hatállyal takarodjak haza. (Oké, talán utána hoztam néhány nem túl helyes döntést...) Mérges voltam. (Miért nem tudják ketten lerendezni a hülye problémáikat?) És talán (ismétlem TALÁN) a bárpult felé vettem az irányt. Bence próbált megállítani, de nem akartam. (Egy Király sose futamodik meg.) Fogadtunk, mint mindig. Aztán minden olyan furcsán sötét lett. (Öhm. Nem vagyok rá túl büszke...)

Felháborítónak tartom, hogy Bence ennyire jól bírja az alkoholt. Az viszont még jobban kiborított, hogy olyan dolgokat tudott vissza mondani az estéről, amit nem akartam hallani. Mondatok, amiket az én pofámon jöttek ki („hé, te! Szépfiú! Nem akarsz te lenni a hercegem, ha én vagyok Hófehérke?" keresztül a „Mond, hogy nem csak filctollal vannak rajzolva a kockáid!" –ig) és történések, amikből semmire nem emlékszem (beszólogatás, verekedés... inkább nem folytatom). Volt valami egészen hátborzongató abban, hogy ennyire emlékezett rám. A pupillája nagyobb lett, miközben mesélt rólam (nekem) és a szájában egy egészen apró fél mosoly ült.

Én sose tudtam semmit mondani az ilyen esték után, de akkor sem volt ilyen csönd. (Márpedig most egyértelműen, kuss van és hullaszag...) Miután mindent megbeszéltünk, (mint valami brutál kínos szappan operában, ahol úgy fejeződik be egy rész, hogy „Esmeralda! Mondanom kell valamit...") és kijelentettük, hogy mindketten mennyire elcseszettek vagyunk (a Megcsalt és a majdnem Megerőszakolt névvel illettük egymást) neki álltunk keresni valami takarót, hogy ne fagyjunk meg. Azonban valami egészen más volt Cserepes Virág tanárnő (akit a sors is biológia szakra küldött) szekrényében: alkohol.

- Ez mi a franc? –húztam el undorodva a kezem.

- Nem lehetsz ennyire amnéziás Törpilla. Vörösbornak hívják. Tudnád, ha nem feküdnél ki tőle...

- Csak te vagy ekkora alkoholista –löktem meg a vállát. –Azt kérdeztem, hogy mit keres ez itt. Ez egy iskola!

- Nyitva volt a szekrény?

Elhúztam a számat. –Nem.

- Taníts mester! –röhögött Bence.

- Tudod, Gergő eléggé ért az ilyenekhez. Csak hullámcsat kellett hozzá. Mint, a béna kosztümös filmekben...