Fogadni akarsz seggfej?

Huszadik fejezet

20.

Hős és gonosztevő. Ártatlan és bűnös. Herceg és sárkány. A jó felülemelkedik, míg a rossz alulmarad. Mert, a tiszta lelkűek mindig nyernek, miközben a gonoszokat a földbe tiporják. Valami megmagyarázhatatlan okból, az emberek úgy gondolják, hogy az előbbi feljebb való lenne azon a képzeletbeli ranglétrán. Mintha, az ő élete értékesebb lenne. De mi van, ha nincs jó vagy rossz? Mi van, ha csak ember van? Mi van, ha egy olyan harc közepébe kerültem, ahol a bátyám és a családom közé kell állnom? Mi van, ha csak rossz oldal van?

A megszokott őszi időjárás helyett, most valami sokkal édesebb vette át az irányítást. A nap kedvesen sütött ránk, miközben én magam is jókedvűen mosolyogtam rá a közeledő diákokra. A szívem lüktetett a zene ritmusára és a lábammal is dobolni kezdtem az ütemet. A hangulat pompás volt és én úgy éreztem... (Mint, aki most rögtön hányingert kapott?) Pontosan. (Akkor fussunk neki ennek még egyszer!) Kint szakadt az eső, nekem pedig egy csodálatos szakadás volt a harisnyámon, ahol tökéletesen betudott fújni a szél. A gyerekek rémültem néztek az amúgy is pszichopata tekintetembe, de most, mintha még jobban megijedtek volna. Bence zenéje sértette a fülemet, mint mindig és pontosan tudtam, hogy azért ezt a számot játssza le újra és újra (meg újra meg újra), mert utálom, még mindig. (Talán most már egy kicsit jobban...) Türelmetlenül doboltam a lábamon és vártam, hogy a családom legyen szíves kivonulni az irodából és elmondani, hogy mit is beszéltek meg, nélkülem.

– Mi tartott eddig? – pattantam fel.

– Minden? – tartotta fel a kezét Gergő.

– Kirúgtak?

– Nem. Nálam nem találtak volna jobbat és ezt még bizonyítottam is –mosolyodott el magabiztosan.

Hátra pillantottam Bencére, aki csak biccentett, hogy nyugodtan menjek. Elmosolyodtam és épp belekaroltam volna a bátyámba, hogy végre elmesélje, hogy mi van vele, amikor valaki hozzáért a vállamhoz.

– Beszélnünk kell.

– Nem apa, nem hinném, hogy erre szükség van – sóhajtottam.

– Én viszont igen.

Megráztam a fejem.

– Csak mert most itt vagy? Ki tudja, hogy mikor lépsz le? Ja várj! Amikor ég a lábad alatt a talaj.

– Eszter. Én vagyok az apád! Nem...

– Ha ezt egy Darth Vader sisakkal a fejeden mondanád, még komolyan is venném – röhögtem el magam.

– Egy, ez nem vicces! Kettő, nem beszélhetsz velem ilyen hangon! – emelte fel a hangját.

Az ajkamba haraptam és lassan kifújtam a levegőt. („Csak az kiabál, aki fél.")

– Igen? Miről szeretnél beszélni?

– Mikor jössz haza? –kérdezte apa, miközben ritkuló hajába túrt. (Mondjuk soha?)

– Nem ma.

– Konkrét időpontot szeretnék!

Szerettem a szüleimet. Hogy tudná bárki utálni a saját családját? (Gergő se képes rá.) Szeretni akartam őket. De nem ment. Egyszerűen nem sikerül. Nem tudok úgy mesélni róluk, mint ahogy mások teszik. Amikor Bence a családjáról mesél, akkor a szemében valami borzongatóan meleg fény villan, én pedig arra gondolok, hogy mennyire szeretném, ha én is érezhetném ezt. Szeretnék muffint kapni anyától reggelente, nem pedig egy listát, hogy hány kilót kéne lefogynom, hogy megfeleljek neki. (Azt hiszem, hogy túl sok cenzúrát tartalmazna a magyarázat, szóval inkább hagyjuk...) Szeretném, ha hinnének bennem. Ha csak egy pillanatig bíznának döntéseimben.