Fogadni akarsz seggfej?

Tizedik fejezet

10.

A toronyban ülve bámultam a tájat. Nem szokásom, mindig is irtóztam az ilyen fajta kliséktől. Amikor a női főszereplő csak néz ki a fejéből és az életértelmén gondolkozik. Ennyi lenne az egész? Várni egy csodára, ami sose jön el? Hinni valamiben, ami sose lesz olyan amilyennek elképzeltem? Miért annyira bonyolult az egész? Ha minden rendben lenne (és most rohadtul nincs rendben semmi), akkor a szél engem is elvinne. Akkor én is nevetnék, vagy szitkozódnék. Bence átkarolna, hogy ne fújjon el a vihar. Aztán elkezdene esni az eső és marha romantikus módon megcsókolna. (He?) Vagy csak kiröhögne. (Mindjárt jobb.) De az élet nem egy film. Nincsenek közhelyek, nincsenek felesleges felhajtások. Minek? Miért hiszik azt, hogy ezek megoldanak, minden problémát? Miután lezárul a kamera, a szerelmes jelenet szertefoszlik és csak a fáradt színészek maradnak. Akik nem szeretik egymást. Akik nem éreznek egymás iránt semmit. Akik csak a pénz miatt tetszelegnek a gyertyafényben és az esőben. Akik a forgatás után hazamennek a családjukhoz. Ez nem egy illúzió, ez maga a valóság. A szél hangosan fújta el a gondolataimat, amikor Bence a táskámat és a kabátomat fogva felért az ötvenhetes elé. (Most akkor jóban vagyunk?)

- Felhoztam a cuccod, hogy ne kelljen már visszamennünk érte –mosolyodott el. Azonban volt ebben valami hideg és távolságtartó.

- Köszi.

Kínos csend vette kezdetét. Nem hittem, hogy ilyesmi valaha is történhet velünk. Túl sok ez a huszonnégy óra. Nyugtalanító, hogy az, ami hülyülésnek indult, az ilyen csúnyán véget érhet. Együtt egyensúlyoztunk az ellenség-barátság-szerelem (szerelem?) kötelén és fogalmam se volt, hogy melyik pillanatban veszítjük el az irányítást. De a vörös fonál mindig összeköt. Nem engedi, hogy tönkre menjen minden, ami mi vagyunk. Ugye? Csak egy baj van. Ez nem egy játék többé.

Bence mellém ült és a fél fülhallgatóját nyújtotta. Bólintottam. A zenéje teljesen kitörölt a fejemből mindent. Az eddig jeges légkör lassan oldódott fel körülöttünk, de engem még mindig szorított egy érzés (érzelgős lettél? Mi van veled?). Nem panaszkodhattam, minden olyan nyugodt volt. A hangulatot, ami akár egy filmbe is illhetett volna (ezt már megbeszéltük egyszer! Mostanában amnéziásat játszol?) a telefonom zörgése zavart meg: üzenetem érkezett.

Zselyke: Mikor érkezel? Gergő már az idegeimre megy.

Én: Ahh! Gitta néni büntibe küldött... Hívlak, ha indulok.

Zselyke: Miért hugi? Rossz gyerek voltál? :P

Mosolyogva vettem tudomásul, hogy átvette Gergőtől a becenevem.

Én: Nagyon...

- Kivel beszélsz Törpilla? –Bence a személyes terembe mászott és belenézett a telefonomba.

- Zselykével.

- Ja, vágom! Ő amúgy tök jól nézne ki, ha nagyobb lenne a... -és mozdulataival imitálta, hogy miről beszél.

- Orvosi egyetemre jár, mellesleg pedig a bátyám barátnője. Nehogy már a melle legyen a legnagyobb gondod –húztam össze a szemöldököm, mire ő nevetni kezdett. –Amúgy is, neked van barátnőd, mit problémázol rajta? –arra számítottam, hogy lecsapja valami hülye poénnal a beszélgetést, ahogy szokta, de nem így történt. (Miért vannak neked mindig problémáid? Miért nem tudsz csak kussolni?)

Bence a kezébe temette az arcát, majd felállt és arrébb sétált. (Fantasztikus! Végre nem volt kínos ez a beszélgetés és én elbaszom.)