Fogadni akarsz seggfej?

Ötödik fejezet

5.

Egy fogadásnak akkor van értelme, ha van kivel játszani, ha elég meggyőző a tét, vagy ha csak simán biztos vagy benne, hogy nyerni fogsz. (Vagy amiatt a kis rángás miatt Bence arcán.) Nekünk nincs tét. Miért játszanánk téttel, ha egymásnak is okozhatunk roppant kínos pillanatokat? (Imádtam, amikor Bence egy büntetés miatt felajánlotta a testét a matek tanárnak.) Egyszerű tétekkel kezdtük, csak a sok fogadás miatt viszonylag rövid idő alatt mindketten csórók lettünk. Ekkor ugrott be a büntetés ötlete. (Utáltam, amikor az egyik sulibulin meg kellet szereznem a mikrofont és szerelmet vallani valami perverz állatnak, aki a buli alatt megpróbált „blokkolni" mire én úgy tökön rúgtam, hogy azt az egyetlen szót is elfelejtette.)
Azt hiszem, ha nem játszanánk három éve egyfolytában, nem is lenne ennyire közeli a barátságunk. Nem tudom, hogy ki viselne el engem ebben a rohadt iskolában az én örcsibarcsimon kívül. Sose tudtam lányokkal barátkozni, valahogy a fiúkat megérteni könnyebb. (Mondjuk, ebben nagyon segít, ha van egy retardált bátyád...) Kilencedikben már tizenkettedikesekkel lógtam (Gergőnek és a szintén retardált barátainak innen küldöm üdvözletem). Igen, az én drága testvérem ötlete volt az első (AZ ELSŐ) fogadás.

Pontosan emlékszem, ahogy Gergő a fekete keretes szemüvegével a pofámat szemlélve kereste a potenciális választottakat. Hozzám meg valami Zselyke dumált már lassan húsz perce. Az érdektelenebb témákról ugrált az érdektelenebbre (és amikor már azt hittem, hogy ennél már semmi nem érdekelhet kevésbé, előjött egy újabb halál unalmas beszélgetéssel. Nem tudom Gergő, hogy bírja elviselni ezt a csajt.). Semmi másra nem tudtam gondolni. Az agyamat teljesen kitöltötte az az egyetlen probléma: mi lesz velem. Azt tudtam, hogy Gergő igazi vérbeli mardekáros, de nagyon reméltem, hogy ez a Zselyke (kérlek, legyen hugrabugos és ugorjuk át a sztereotípiákat) jó hatással van rá. Egyszerűen nem tudom elhinni, hogy ezt csináltam. Azon gondolkoztam, hogy a szüleink mit fognak csinálni, ha ez kiderül. Azon paráztam, hogy vajon eltiltanak e valamitől. Nem vettem észre, hogy a szememet már öt perce rajtafelejtettem egy srácon, aki megérezte a pillantásom és egy mindentudó mosollyal felnézett rám. Zselyke elhallgatott, az én egyetlen bátyám pedig abban a pillanatban fordult felém észrevéve a nagy szemezésem. Gergő arcán megjelent a szokásos gonosz vigyor (amit persze mindig nekem tartogat, senki másnak), amitől hirtelen úgy éreztem, hogy el kéne futnom. Minél messzebb innen, minél messzebb Gergőtől, minél messzebb az unalmas barátnőjétől, minél messzebb attól a helyes (khm-khm idegesítő) sráctól. De mit is mondott apa? Egy Király sosem futamodik meg.

- Hugicám!–ölelte át a vállam Gergő, mire a srác elkapta a tekintetét. –Dönthetsz. Vagy vele csinálod, vagy a matek tanárral!

- Jézusom! Nagyon beteg vagy –ráztam meg a fejem.

Nem mutattam ki, de (nagyoooon) nem akartam fogadni. Féltem a következménytől. Féltem mindentől.

- Ugyan már! Ez csak egy fogadás. Mind ketten tudjuk, hogy nem veszíthetsz vele sokat. Az se tudod, ki ez.

- Az osztálytársam.

- Oh. Hát cink, ez van. Lépjünk tovább. Menj oda, smárold le és gyere vissza! –ordította Gergő.

- Kussolj már! Nem akarom, hogy bárki megtudja ezt a szar fogadást.

- Jajj Hugicám. Te már csúnyát beszélsz? Anyuék szent kislányának ilyen mocskos szája lenne? Ha ezt valaki megtudja...

- Kapd be! –ütöttem meg a vállát.

- Akkor megcsinálod?

Egy Király sosem futamodik meg. Pedig most az lenne a legegyszerűbb. Csak leköpni a hülye bátyámat és elszaladni. De nem fogok elfutni és nem is leszek többé az a szent kislány. Miért a szüleim irányítanak még itt is? A sorsomról én akarok dönteni.

Bólintottam. –Legyen.
Gyorsan végig stíröltem a srácot, miközben hallgattam, ahogy Zselyke a bátyámmal vitatkozik (wow, Zselyke engem véd.) Kopott bőrdzsekit viselt, kiegészítőként pedig az arcán valami morbid (ne már! Igazából egész helyes...) fintor ült. Nagy társaságban trónolt (hmm, ő se kilencedikesekkel lóg), de nem volt központi személyisége a beszélgetésnek, sőt látványosan unta az egészet. Ha nem lettem volna tökéletesen oda Krisszért, akkor még be is jött volna. Hirtelen a srác mormogott valamit (már csupán az unott fejétől elmosolyodtam), mire az egész társaság elröhögte magát, neki pedig a győztesek vigyora vette át a fintor helyét (kár, pedig bírtam a fintort).

- Miért manipulálod?

- Ő a húgom Zsebi. Nem manipulálom.

- Szerinted a „szent kislány" meg a „vajon anyuék mit szólnak hozzá?" típusú kifejezések minek felelnek meg? –Zselyke a csípőjére tette a kezét, mire a bátyám kínosan elröhögte magát.

- Hát öhm. De nézd meg Eszter már szemezik a sráccal! Tutt, hogy bejön neki –a szememet forgatva néztem Gergőre, aki hirtelen nem tudta, hogy velem vagy a barátnőjével tartsa a szemkontaktust.

Tényleg megakarom csinálni? Igen. (Nem.) Akkor nem. (De megakarod.) Megakarom csinálni.

- Adj egy rágót! –nyújtottam a kezem.

- Csak epres van. Az is jó? –kérdezte Zselyke, mire bólintottam.

Lassan rágóztam, nem törődve Gergőék veszekedésével. Az adrenalin elöntött, már előre éreztem a győzelem ízét és alig vártam, hogy az én drága bátyám segítsen azon, ami igazán fontos (jól van. Igazából Krisszel való "kapcsolatomban" segít). Nyerni akarok.
Felálltam és magabiztos léptekkel indultam a srác (valami Bence vagy ki. Nem nagyon érdekelt, hogy kőrbe kérdezzek a neveket illetően) felé, aki kicsit megdöntötte a fejét és érdeklődve figyelte, ahogy igyekszem felé. Feltápászkodott, és amikor megálltam előtte újra megjelent az a kis fintor az arcán (amit imádok. Vagyis khmm ami olyan morbid módon díszelgett az arcán. Mindjárt jobb. Még hogy imádom?). Megfogtam a bőrdzsekije tetejét és magamhoz rántottam. Az ajkai rátapadtak az enyéimre és éreztem, hogy közben elmosolyodik. Lassan húzódtunk el. A füléhez hajoltam, mert igazi ribancságnak tartottam, hogy csak tovább hitegessem.

- Csak fogadásból csókoltalak meg. Ne haragudj! –Bencének kókusz és csokoládé illata volt, de nagyon gáz lett volna még tovább szagolgatni (mert ez így még nem cink. Á nem!), ezért elhajoltam volna, de most ő hajolt az én fülemhez. (Jaj, ez nagyon félreérethető! Csók, aztán egymás fülébe sugdolózás.)

- Ne félj Törpilla. Tudom. Szerinted mit mormogtam, amin elmosolyodtál? –(Seggfej veszély!) válaszolt Bence.

- Na, mit? –sóhajtottam színpadiasan.

Már cseppet se izgatott, hogy mennyire égő így kezdeni egy beszélgetést. Mindenki pont leszarja. Én minek görcsöljek rajta?

- „Nézzétek, az a lány pont úgy néz ki, mint aki mindjárt idejön és lesmárol."

Hitetlenkedve ráztam meg a fejem. –Hagyjuk már! Fogadni merek rá, hogy nem így volt.
Bence válla felett átnézve láttam Zselykét, aki a hüvelykujját mutogatta és Gergőt, aki az ujjaival az orrnyergét masszírozta tudva, hogy ezt bizony elvesztette.

- Visszamegyek a bátyámhoz, akitől ezt a csodálatos fogadást kaptam. Jössz te is?

- Csak ha mersz velem is fogadni Törpilla. Végre történik valami érdekes ebben a rohadt iskolában!

A fogadásokban általában van tét. Pénzt tesznek a győzelemre, cukrot, drága holmikat. A mi tétünk mindig is a szerelmünkhmmm (barátságunk. Azt akartam mondani. Nyelvbotlás. Most tényleg! Még hogy szerelem? Pff!). A mi tétünk mindig is a barátságunk volt. Azt úgyse múlja felül semmi.