Fogadni akarsz seggfej?

Hatodik fejezet

6.

Utálom a történelmet. Unalmas. A megjegyezhetetlen évszámok, a retardált nevű emberek, a hülye helyszínek. Hazugság lenne azt mondani, hogy figyelek. A „kedvesen bambulok" jobban takarja az igazságot. Vagy a sors akarta (vagy Gitta néni. Simán kinézem belőle...) vagy Bence, de ezen az órán nem ő ül mellettem. Fogalmam sincs, hogy mi a francot tettem, hogy ezt érdemlem. Szögezzük le a legelején: én nem utálok mindenkit. Bence se értette és én szépen kifejtettem az „utálom" és az „irritál" közötti különbséget. Ha valamit utálsz, akkor azt teljes erővel teszed. Ha valami irritál, akkor nem bírod elviselni a környezetedben, mert idegesít. Ennyire egyszerű az egész. (Mert még nem soroltam fel a tovább tizenhárom értékelési formát...) Erre a rendszerre építve logikus a következtetés, hogy Krissz mennyire irritál. Irritál a kisugárzása, a hangja, az arca, a stílusa, az egója. Egyszerűen az egész gyerek. (De te még is odáig voltál érte kilencedikben...) Igen, akkor nekem ő volt maga az isten. Hű Krisztián imádó voltam, sőt még egy Nemes Krisztián rajongói klubba is beléptem. (Fuhj! Szörnyű, tudom.) Az első fogadás után Gergő végrehajtotta a feladatát és segített elintézni egy randit az én egyetlen szerelmemmel. (Ekkorát még nem estem pofára!) Az az este egy rémálom volt, minden szempontból. (Nem részletezném, ez így is elég gyomorforgató...) Azóta pedig szabályosan ki nem állhatjuk egymást. Mármint eddig ki nem állhattunk egymást. De most valami megváltozott... (Igen, halálosan beleszerettem Krisszbe. Nyugi, csak hülyülök.) Év eleje óta folyamatosan nyomul rám. Ha most is az a naiv kis kilencedes lennék, akkor valószínűleg, már az esküvőt és a házunkat tervezném. (Fuhj!) De nem vagyok az. Továbbra is ugyanúgy irritál, mint eddig. És ez biztosan nem fog változni.

Miért gondolkozok a lehető legunalmasabb órán, a lehető legirritálóbb osztálytársamon? Mert ez a faszfej pont mellettem ül. (Sors? Gitta néni? Bence? A töri tanár?) Ami a legidegesítőbb benne, hogy még így is nyomulni próbál rám. A lábát az enyémnek nyomja (Help!), a kezét már harmadszorra tolja neki véletlenül (ironikusan értem...) és simít végig a combomon (fuhhhhhhhhj!). Úgy látszik, még nem hallott a sulibulin történt tökön rúgásról. (Ideje lenne újra elvégezni ezt a feladatot...)

A telefonom rezegni kezdett az asztalomon, amit az én legutáltabb (igen, hagyjuk a szar szinteződést. Ezt a srácot hivatalosan utálom.) rögtön észre is vett és nyúlt is volna felé, ha nem lököm meg a lábammal a combját (úgy látszik, hogy még jól is jártam azzal, hogy nekem nyomta a lábát). Megnyitottam az sms-t és szem forgatva olvastam el.

Bence: Innen úgy tűnik, mintha kissé feszült lennél.

Gyorsan megkerestem a szememmel az én legjobb (legkukkolósabb) barátomat, aki mintha már várta volna, hogy ránézzek, engem nézett és a győztesek vigyorát hordozta a fején. Összevont szemöldökkel néztem, ahogy újra a telefonjához nyúl és valamit gépel. Ösztönösen a telefonomhoz nyúltam („az iskolában tiltott a telefon használat" köszönöm, Gitta néni, de leszarom) és levettem a hangerőt. Nem lepődtem meg, amikor már is új üzenetet kaptam.

Bence: Én feltudnám dobni a kedved. Levezethetnénk együtt a feszültséget.

Tudtam, hogyha visszaírok, hatalmat adok a kezébe. Tudtam, hogy unatkozik. (És mit csinál, ha unatkozik?) Gyorsan megvizsgáltam az arcát és kerestem a nyomokat. Felhúzott szemöldökkel nézett, és ahogy hátra fordulta rögtön elvigyorodott. (Oh, baszki!) Tudtam, mit akar. (Már megint fogadni akar a köcsögje!)

Én: Kösze, de megvagyok nélküle. És ha most nem haragszol, én szeretnék figyelni...

Bence: De én unatkozok.