Fogadni akarsz seggfej?

Tizenharmadik fejezet

13.

Óvodás korom óta először álmodtam. Zavaros volt, mintha két emlék futott volna egybe. Az egyik pillanatban még az iskolában, a másikban pedig már Gergő lakásában voltam. Összefolytak a színek és a hangok. (Mint egy rossz drogos...) Legszívesebben magamra húztam volna a Micimackós (Gergő vette, hogy szívasson) takarómat és csak aludni tovább. Azonban valami kemény nyomta a hátam és valami határozottan világított a szemembe. Hunyorogva nyitottam ki a szemem.

- Baszd meg Gergő! –motyogtam és toltam arrébb a bátyám világító telefonját.

- Így kell fogadni a megmentődet? –vigyorodott el, majd felhúzott a földről.

Bence bőrdzsekijét viseltem alatta a fehér testnevelés pólómmal, amit ezek szerint valamikor az éjszaka során vettem át. (Teljes amnézia szállt meg. Rohadt jó!) Azonban semmire se emlékezetem.

- Ébreszd fel a haverodat, aztán lépjünk!

- Bence. A te személyes istened szól hozzád...

- Kuss legyen Törpilla –nyögte.

(Hmmm, ugyanolyan retardáltan ébredünk...) Aztán hirtelen túl sok dolog történt. Nekem képek villantak be az éjszakáról (beszélgetés, valamiféle rohadt pillangók gyomortájon és Bence vállára hajtott fej), a legjobb (legszerencsétlenebb) barátom lefejelte az asztalt, ami alatt feküdt, valamint valaki feltépte az ajtót.

- Király Gergő Ádám!

- Uh! Fuss! –röhögtem ki szegény bátyámat, akin szinte látni véltem a rémület jeleit.

- Mégis mit gondoltál? Mostantól ez lesz? Lent hagysz a kocsiban, hogy várjak, amíg be mész a „boltba"? –kezével idézőjelet rajzolt a levegőbe. –Most komolyan? Megígérted, hogy nem hazudsz többet.

- Nem hazudtam Zsebi.

- Aham. Csak elhallgattad az igazat.

- Hagyd Zselyke. A bátyám egy seggfej –legyintettem, mire az egyetlen lány barátom (ezek szerint még is van egy) elmosolyodott és még fokozta a hülyülést:

- Minden pasi az –válaszolt, mire én lepacsiztam vele.

- Miért érzem azt, hogy ez egy nagyon szexista beszólás volt? –rázta meg a fejét Gergő, Bencére nézve.

- Miért érzem azt, hogy ezt a szót a héten hallottad? –röhögtem el magam.

- Jól van hugi. Én is szeretlek.

- Ugye hoztál nekem váltás ruhát?

- Kellett volna?

- Utállak –sziszegtem. (Most ez úgy mi? Egész nap a büdös, koszos tesi pólómban kell mászkálnom, amit már tök régen haza kellett volna vinnem? Mit követtem el?)

Még sosem voltam ennyire menő. (Az emberek reggel BE szoktak menni a suliba és nem KI...) Valójában most sem, de nem szeretek erre gondolni. Vicces (szánalmas?), hogy bármennyire próbálunk egyedien viselkedni mi is csak elmosódunk a tömegben. Ketten a világ ellen. Nem vagyunk híresek, nem imád minket mindenki (jó, Bencét elég sokan), ha elmegyünk nem fog ránk emlékezni senki. A népszerűség csak egy álarc. Random felépített emberek halmaza, akik magasabb rendűnek hiszik magukat és áttaposnak mindenen és mindenkin. Gondosan felépített hangyavár, amit évekig építeni kell és egy perc alatt lerombolni. Olyanokkal barátkozni, akiknek már sikerült a tápláléklánc tetejére férkőznie és dobni az igazi barátokat a cél érdekében. Szörnyű. Én nem tudnám eltaszítani magamtól Bencét (vagy legalábbis nem sokáig).

(Ivós játék. Én nyertem.)

- Átjöhettek hozzánk zuhanyozni –ajánlotta fel kedvesen Zselyke. –Ha sietünk még visszaérhettek az első órára.

- Vagy ellóghatjátok –kacsintott Gergő. –De menjünk! Tíz perce törtem fel az iskola operációs rendszerét és iktattam ki a betörés gátlót, szóval nem nagyon fűlik hozzá a fogam, hogy életem végégi a börtönben rohadjak.

Gergő és Zselyke lakása tökéletes képet ad önmagukról. A rend és a káosz, a könyvek és az elektronikus eszközök egyfolytában váltják egymást. Azt hinnénk, hogy ez a kettő taszítja egymás, pedig pont, hogy nem. A pozitív és a negatív kevésbé vonzzák egymást, mint ők ketten. (Hosszú és unikornis hányással fűtött történet, ami rohadtul senkit nem érdekel.) Amikor megérkeztünk első dolgom volt, hogy a fürdő felé vetettem magam, hogy végre lemossam magamról a sok retket. Megnyitottam a csapot és hagytam, hogy a meleg víz végig folyjon a testemen. (Én nyertem. Mi is volt a büntetés? Énekelni egy dalt, megzavarva ezzel egy órát.) Elkövettem a legnagyobb hibát: nem vittem magammal váltás ruhát. (Bassza meg!)

- Valaki? Zselyke! –kiabáltam. –Akkor rohadjatok meg.

Néha olyan dolgokat kell tennünk, amit nem akarunk. Néha, pedig úgy kell áttrappolnunk a fél lakáson, hogy csak egy törülköző takar minket. (Kérlek ne. Csak ne gyere szembe...)

- Törpilla. Nem gondoltam volna, hogy a kapcsolatunk ilyen szintre emelkedett –emelgette a szemöldökén Bence.

- Fogd be.

- Hugi! Te jó ég. Miért nem szóltál? –Zselyke maga után húzott és látszott a fején, hogy nagyon boldog, hogy az ő ruháit veszem fel.

Piros, sárga, kék, zöld, rózsaszín, lila. Ezek a színek találhatók meg a szekrényben. Semmi fekete vagy szürke, esetleg barna. Ugyan! Túl egyszerű lenne. Végül egy fehér póló-fekete szoknya-fekete harisnya-csizma kombó tűnt a leg"Eszter"esebbnek.

A ruha nem ad igazi képet rólunk. Az egész csak egy álarc. Te tényleg azt hiszed, hogy akinek nem telik a legjobb ruhákra, az kevesebb nálad? Nem. Ez csak még egy közhely, amit el kell viselnünk. Olyan világba (és családba) születtünk, ahol lassan már ez alapján ítélnek meg. Anya (fura) teapartijain alap a (libafos színű) kiskosztüm és a (mű) arany vagy (lefúlyt) ezüst nyakláncok. A nők, akik azt hangoztatják, hogy elégedettek magukkal, este hánytatják magukat. Azok, akik teltebbek, mint az átlag, folyamatos megaláztatást kapnak. Miért, hogy milyenek vagyunk? Miért ítélkezünk, ha csak a külsőt látjuk? Miért ken magára egy csomó lány egy kiló sminket, mikor az arcuk természetesen annyira gyönyörű? Mert csak. Ez a válasz.

- Szép vagyok –álltam a tükör elé, mire Zselyke mellém lépett.

- Nem. Te erős vagy és ez sokkal fontosabb.

- Tudod ez egy kurva nagy klisé volt –nevettem el magam. –Köszönöm.

- Ezért vagyok –ölelt meg. –Amúgy meg milyen gáz már, hogy neked jobban állnak az én ruháim. Agyam eldobom!

- Zselyke! –húztam el a számat. –Tudom, hogy te nem vagy olyan hülye, mint a bátyám és feltűnt, hogy mindketten másnaposak vagyunk. Megtennéd, hogy nem szólsz apunak?

- Erre nem válaszolok.

- Már elmondtad neki?

- Gergő már szólt apádnak, hogy minden rendben. –biccentett Zselyke. Cinkos pillantást váltottunk.

Az ajtó felé indultam, majd megráztam a fejem és vissza fordultam.

- Figyelj. Tudnánk beszélni?

- Most is azt tesszük –mutatott a mellette lévő helyre. –Miről van szó?

- Szerintem. De ez egyáltalán nem biztos! De lehetséges... Vagyis nagy az esélye, hogy totálisannagyonnagyonbeleszerettemBencébe –hadartam el a végét és nagyot sóhajtottam.

- Na, ezt most még egyszer!

- Nem biztos, de nagy az esélye, hogy beleestem Bencébe.

És kimondtam. Mintha egy hatalmas súly gördült volna le rólam. (Most mit fogsz kezdeni? Bevallod és elbaszod a barátságotokat? Sok sikert!) Ezzel egyszerűbb lett? Most mégis mit kéne csinálnom?