Tükörszilánk

Otthon

Kiérek a városból. Elkezdek szagokat érezni, a tó friss levegőt pumpál a köhögő környék tüdejébe. Aztán jön a benzinszag, mint egy füstgránát. De enélkül túl tiszta lenne. Halkan suttognak a még csupasz lombok, elnyomja őket a sziréna vijjogása. Mikor milyen varjú jön. Egyre beljebb érek és lassan felbukkan az oldalamon a keserűség. Az itteni utaskísérő, aki még az álmaidba is veled tart. Mintha ez a rész nem a város lenne. Mint egy beszakadt köröm, vagy egy nem várt gyermek. Egy elhaló vénája a lüktető testnek. Pedig még dobog, csak nem egy új szoftvert, hanem kenyeret kér. Cirkusz nem kell az van otthon elég. És más figyelme sem kell, elég az adóhivatalé. Hiába roskad össze nappaltól-nappalig, sárga papírok a párnája mire nem hajtja fejét, üresség a takarója amit inkább az ablak szigetelésére használ. Nem mernek már álmodni. Mert annak ára van, és különben is jól élünk, csak a házon van hitel. Meg az autón. Meg a gyereken. A kutyát még nem kell leadni zaciba, nem eszik annyit. Jó ez így. Ne változtass fiam úgy is rosszabb lesz. Törődj bele. Mint én. Meg az apám. Meg az ő anyja, hogy ez már a vérünkben marad mint a függőség. Azért jó a tizedik emelet mert onnan már nem látod a kiszakadt síkos óvszert a játszótéren. Milyen tiszta innen minden. Meg mert nem kell kimozdulni ha világot akarsz látni. Minek? Ott van a lábad alatt csak eltakarja a sok csikk meg üvegszilánk, de ott van. A jövőnk mellett az aszfaltban. Nyugaton azt mondják egy mosoly elég. De a mosoly érzelmet szül. Az érzelem fájdalmat. A fájdalom fájdalomcsillapítót. Az pedig túl drága.