I hate you or nah ( Cameron Dallas)

Looking at the stars

Egy könnycsepp! Egyetlen egy könnycseppet ejtettem miután kiléptem Shawn lakásából. Érzelmi nyomorék lennék? Talán. Biztos! Ki az aki nagy szerelmet érez aztán kb leszarja hogy a szeme láttára csalják meg. Pszichopata lennék? Az egyetlen hely ahova vágytam a Hollywood felirat mögött tornyosuló hegy teteje egy nagy tál nachóval és az üres gondolataimmal. Kell hogy végre megtaláljam Önmagam. Miért csinálok ilyeneket? Elcseszem a kapcsolatot egy olyan sráccal akiért bármit megadnék és csak azután merem ezt hangosan kimondani mikor már vesztettem? Hol a logika? Nincs, miért is lenne? Szerettem én Shawn-t? Persze, de hogy? Úgy mint Cameron-t? Nem, biztos hogy nem! Akkor meg végképp nem értem. Megcsalt de kit érdekel mert engem nem az biztos. Ott feküdt mellette egy tökéletes lány feszes cickókkal hogy csak úgy mellékesen megjegyezzem és teljesen megértem hisz ő sem szeretett szerelemmel. Mi a szerelem? Hagyni hogy valaki megbántson majd hozzábújva megbocsájtani? Szerelem az amikor megjegyzed az apró részleteket? Minek a rövidítése? Szenvedni Ezerszer Rosszabb Egyszer Térj Normális Irányba? Valaki mondja meg!
- Látom sajtszószt nem hozztál. - az ismerős hang hallattán hangosan sikkantva uggrottam le a szikláról amin ültem.
- Baszki Cameron mi a faszt csinálsz itt?! - mordultam rá de még mindig hiperventiláltam az ijedségtől. Felemelte a világító telefonját miközben rámutatott.
- Shawn hívott fel azzal hogy ő elbukott téged. Nem tudom mitörtént de nem miattad jöttem ide.
- Tudom ez a te helyed csak nem hittem volna hogy most bárki itt lenne. Gondolkozni akartam egy kicsit de elmegyek ha szeretnéd! - poroltam le gatyám hátulját és már épp szettem volna fel a földről a táskám.
- Nem, maradj csak, te voltál itt előbb. - meg se várta a válaszom már el is indult.
- Cam! - kiáltottam utánna. - Mi lenne ha mindketten itt maradnánk még csak egymáshoz se kell szólnunk és hiányzik a sajtszósz a nachómról. Nem szólt egy szót se, visszafordult és leterítette a földre a pokrócot amit hozott és lefeküdt rá.
- Gyere! - csak nézte a csillagokat én pedig azt gondolom abban semmi rossz nincs ha mellé fekszem. Mellkasára hajtottam fejem és csak bámultam magam elé. Hideg volt a hegy tetején de különösem megnyugtató. Cameron lassan simogatni kezdte a hajam és itt jött el a pillanat, eltört a mécses és a könnyeim csak úgy potyogtak Cameron mellkasára de ő nem szólt csak simogatott tovább. Elcsesztem, elcsesztük! Ilyen estéket kellett volna eltöltenem az utolsó két hétben is nem pedig egy szobában ülve TV-t nézni. Túl sokat rágódom a múlton. Más is csinálja? Biztonság ez az egy szó járt a fejemben. Biztonságban akarom érezni magam és most teljes biztonságban érzem magam. Itt vagyok egy gyönyörű helyen egy olyan emberrel akit talán a legjobban szeretek a világon és talán nem is tudja hogy mennyire elmondanám neki.
- Camy, - lassan elhúzódtam tőle és egy szintbe feküdtem vele hogy a szemébe tudhassak nézni.
- Tessék? - fordult lassan az oldalára és rámnézett. Szemében szomorúságot pillantottam meg és egy pillanatra megijesztett.
- Gondolkoztál már azon hogy miért történt minden így?
- Van értelme? Nem hiszem hogy változtani tudnék a múlton és ha lehetne sem szeretnék. - meglepett a válasza.
- Nem? Miért? - álmoskás mosoly húzodott a szájára és egy arcomba hulló hajtincset lassan a fülem mögé tűrt.
- Azért mert most itt vagyunk és tudom hogy holnap és azután is bármikor számíthatunk egymásra mert ami köztünk van az egy kriptonit. Ha külön vagyunk legyengít de együtt csak erősebbé tesz minket. - lassan megfordultam és bekuckóztam magam kiskifli pozícióba mert még mindig tökéletesen beleillettem Cameron ölelő karjaiba. Nem vágytam másra csak a lélegzetvételét hallgatni és érezni a kiáramló meleglevegőt amit a nyakamra fújt mert most minden tökéletes ahogy itt fekszünk a csillagok alatt.