Újra Beacon Hillsben{Isaac Lahey}

10.fejezet-Csere

*Louisa*
Amint belépnek le kell  hajtsam a fejem. Nem bírnék a szemükbe nézni. Megbíztak bennem és én elrontottam. De nem is emlékszem hogy mit csináltam az elmúlt 4 órában. Arra sem, hogy hogy kerültem a tett helyszínére.
-Még a nevét se árulta el de esküszik hogy nem ő tette.-mondja szemforgatva Jordan Parrish rendőr. Legalábbis ez van a kitüzőjére írva.
-A neve Louisa Rose McCall.-hallom Scott hangját. De nem tudom, hogy pontosan mit érezhet.
-A rokonod?-kérdezi megvetően Parrish.
-Igen, és biztos vagyok benne hogy nem tett semmit. Csak 5 percet kérek vele kettesben.-mondja Scott és a Sheriff kitessékeli a többieket. Amint kimennek felnézek és Scott guggol le elém.
-Mi történt?-kérdezi.
-Nem tudom.-felelem egyszerűen.
-Nekem elmondhatod.-kérlel.
-De hát tényleg nem!-csattanok fel-Gőzöm sincs róla, hogy hol voltam az elmúlt órákban vagy, hogy mit csináltam! Hazamentem a könyvtárjegyemért az edzés előtt és amikor feleszméltem körülöttem sebesültek egy autó az árokban és én ott álltam a zűr közepén.-ülök le kétségbeesetten.
-Feleszméltél? De mégis mire?-kérdezi.
-Arra...hogy...-mély levegőt veszem a magam nyugtatásául-Isaacet láttam magam előtt miután nekirontott a Doktoroknak az eltűnésem estéjén.
-Értem.-fújja ki a levegőt. Látom hogy vívódik magával és hogy nem jut dűlőre.
-Igen, esküszöm hogy nem én voltam!-fakadok ki-Nem nyúltam senkihez! Az áldozatok vérben úsztak de nézd!-emelem fel a kezeimet Scott szeme elé.-Tiszta a kezem, akkor is  és most is az. Nem is ismerem az áldozatokat.-gördül le egy könnycsepp az arcomon a  félelemtől és az ijedségtől. Megint ártatlanokat bántottam de erre még csak nem is emlékszem.
-Ez minden ami eszedbe jut?-néz rám komolyan és megsimogatja a felkarom.
-Igen...-hazudom. Mert közel sem. Hayden és Theo is ott volt. Mindketten gonoszan vigyorogtak Theo a szája elé tette a mutatóujját miszerint maradjak csendben aztán Hayden belemélyesztette a karmait az egyik ember mellkasába. Theo rám kacsintott majd elfutottak a helyszínről.
-Biztos? Érzem hogy bánt valami, láttalak a múltkor beszélgetni titeket Theoval. Ha újra együtt vagytok jelzem hogy nem kéne.-fürkész engem a tekintetével. Még csak az kellene. Nincs időm tiltakozni mert a Sheriffék jönnek be az irodába.
-Felkelt a sérült a kórházban. Beviszünk és ha emlékszik rád akkor nincs mit tenni. Sajnálom-mondja Stilinski Sheriff.
-Rendben.-ölel meg Scott. Én is őt és aztán elvisznek engem és a rendőrautó hátsóülésére betesznek. Majd elindul az autó és hátranézek az ablaküvegen.
A többiek szinte letámadják Scottot, hogy mondjon nekik valamit. Majd csak azt látom hogy Isaac nem figyel a mesélőre hanem sajnálkozóan néz rám. Egyenesen a szemembe majd összevonja a szemöldökét és elfordul. Remek már ő is utál. Remélem azért majd néhány barátom marad.
A kórházba vezető út redkívül csendes, amikor pedig belépünk az épületbe anya szigorú tekintete fogad és egy sajnálkozó Melissától. Az utóbbi bevezet egy kórterembe engem és Stilinski Sheriffet. De anya máris itt van? Vissza kell folytanom a sírást. A szörny énem mindenkivel megutáltat engem.
-Jó napot Mr. Peterson, fel szeretnék önnek tenni néhány kérdést a támadással kapcsolatban.-kezdi el Stilinski de a beteg a szavába vág.
-Maga, maga volt!-kapja fel a fejét a sebesült de Melissa óvatosan visszakfekteti. Bennem pedig megáll az ütő. Mégis csak én voltam. Engem terhel a felelősség.
-Nem hiszem ho....-kezdi el Melissa de lecsitítja ő Mr. Peterson.
-Nem, nem, ő is ott volt. Maga nagyon ügyes kis harpüia csak vigyázzon az erejével. Ő és még 2 ember megtámadott minket de ön volt aki leállította őket.
-Ezt hogy érti?-értetlenkedik a Sheriff. Erre én is kíváncsi vagyok.
-Ott változott vissza előttem, jómagam pedig omega vagyok és a polgármestert és a barátját, isten nyugasztalja őket, kísértem csak megtámadott minket egy fiú és két lány ebből ketten vérfarkasok, lesből támadtak ez a lány pedig kétségbeesetten nézett a kék szemeivel aztán hirtelen rózsaszín lett felszökkent a leve gőbe és ők pedig ijedten eliszkoltak. Fenomenális volt! Neked köszönhetem hogy élek!-fogja meg a kezem a férfi. Nekem kicsit szórakozottnak tűnik, hogy én segítettem? Az nem lehet. Én egy vihardémon vagy micsoda vagyok. Igaz, Deaton azt mondta akadnak kivételek de nem létezik, hogy én lennék az. Sőt, el is mentem Haydenékkel, ugyanolyan romlott vagyok mint ők.
-Emlékszik hogy néztek ki a támadók?-kèrdezi a Sheriff.
-Nem, mert minden nagyon gyorsan történt. Sajnálom, nem tudnám felidézni az arcukat.-húzza oldalra a száját.
-Még a vérfarkasoknak is pihenniük kell, szóval meg kell kérjelek titeket fáradjatok ki.-mondja Melissa és elindulunk kifele de a beteg megragadja a kezem.
-Köszönöm, nagyon ügyes voltál. Dícséretem annak aki miatt rózsaszín lett a szemed. Elég mély nyomot hagyott benned látom.-mosolyodik el a közel 50 éves férfi.
-Köszönöm Mr. Peterson de elég új nekem ez a természetfeletti dolog még gyakorlok. Mielőbbi felépülést.-mosolyodom el és kimegyek. Aztán lehervadok mert meglátom anyát aki Scottal beszélget. Bekönnyezik a szeme és nagyon koncentrál. De Scott miért van itt méghozzá ilyen gyorsan? Biztosan elmondja anyának a történteket, csak azt ne. Így is elég sok dolga van. Nem kell értem is aggódnia. Látszik, hogy kicsit össze van zavarodva de amikor meglát megereszt egy féltő mosolyt és a nyakamba ugrik.
-Kicsim, csak egy kicsit feletkezem bele a munkába és ilyenek történnek...sajnálom, meg tudsz bocsájtani?-suttogja a fülembe.
-Te ne haragudj rám. El kellett volna mondanom de nem tudtam hogyan.-ölelek vissza azonnal.