Újra Beacon Hillsben{Isaac Lahey}

32.fejezet-Család

-Segítsèg!-kiáltom az első dolgot ami az eszembe jut. De nem jön be, semmi sem történik. Egy ijesztő, kissè eszelősnek tűnő férfi halálos, kéken fénylő tűt tart a kezében. Szúrásra készen és tehetetlen vagyok ellene.
-Nyugalom, itt csak a fajtád hallhat meg minket. Ők pedig nem segítenek.-vigyorog. Én pedig felállok szorult helyzetemből egy szék alól és felállok. Elkezdek hátrálni a lehető legtávolabb az ürgétől. Az ajtó fele.
-Honnan tudja? Nem beszélget velük csak rabnak tartja őket itt!-akadok ki. Nem hagyhatom szó nélkül azt ami itt folyik és amit ez az ember művel.
-Ti gondolkodtok amikor öltök?-veti meg az előző mondatomat.
-Nem vagyis, igen de nem!-gyerünk Louisa legalább erre az öt percre szedd össze magad. Mit tennének a többiek? Stiles kidumálná magát, Scott megvédené a többieket. Isaac beszèlne felbosszantaná a férfit aztán rátámadna. Közösen pedig mindig győznek...Tehát ha ebben a sorrendben fogom ezeket elvégezni akkor lehet lenne egy kis esélyem. A másodpercek alatt átgondolt tervem mellett maradok. Tekintve, hogy nincs más.
-Úgy értem. Nem mindenki olyan, mint amilyennek maga látja. Nem csak szörnyek vagyunk. Igen, néha az ösztönünk irányít, de van aki hagyja eluralkodni van aki küzd ellene. Nem csak közülünk vannak szörnyek. Nèzzen körbe. Ki kire fog fegyvert?-mondom lassan és tagoltan. Hátha feldühìthetem a lekezelő hangsúllyal.
-Csak álltatod magad, a fajtád mind rossz mind kivetni való.-nevet az arcomba.
-Hallja amit mond?!-emelem fel a hangom.
-Kristály tisztán, de gondoljon bele. Nem lennének itt, ha nem tettek volna semmit.-mondja.
-Maga nem gondol bele! Az igazi rosszak szabadlábon járkálnak! Az itt lakókat pedig őrületbe kergették! Vagy a maga barátai vagy azok akik még szabadon vannak!-kiabálok vele. A szócsatának vége szakad, mert a férfi támadásba lendült. Elhajolok előle de a második próbálkozását majdnem benézem a nyitódó ajtö miatt. A vastag tű beleáll abba a valakibe aki ott áll, de legalább nyertem annyi időt, hogy hasbarúgjam a fogvatartómat. Az ajtó túloldaláról pedig beleverik a fejét az asztalba. Kicsit arrébb állok, hogy megnézzem nem-e esetleg nem engem is bántani, de majdnem leáll a szivem amikor meglátom kik azok.
-Isaac! Anya!-ugrom a nyakukba és megölelgetem őket. Aztán elszörnyedek amikor meglátom anya nyakában a kiálló injekciót.
-Úristen, ki kell húznunk.-mondom. Anya nem tud mit csinálni csak tűri amíg Isaac kiszedi a húsába ragadt tűt. Amikor végleg eltávolítja anya egy kicsit megszédül így a vállamon átteszem a karját.
-Mit kerestek itt?-kérdezem mikor már minden a látszólagos rendben nyugszik.
-Először azt hittük tényleg Iris te...de nem. Kezdett gyanús lenni.-kezdi el anya és Isaac folytatja.
-Elmentünk sétálni, hogy bocsánatot kérjek és megkérdezzem mi történt Irissel. Nem tudott, mit mondani. Azután pedig engem is megpróbált elfordítani tőled. Azt mondta, meg kellene próbálmunk külön, de közben a testbeszéde teljesen más volt. Konkrétan rám mászott. Olyanokat tett amiket te sohasem tennél és akkor jöttem rá.-sóhajt.
-De ugye nem...?-ijedek meg. Isaac veszi a lapot és azonnal megnyugtat, hogy mèg csak egy csók sem csattant el közöttük.
-Örülök, hogy mindenkinek rendben a magánélete, de nem akarunk menni?-kérdezi anya. Elèg gyengènek tűnik viszont ez biztos nem a tű.
-Mi történt veled ideúton?-kérdezem.
-Meglőtték.-feleli röviden Isaac.
-Kik?!-kapom a tekintetem anyára aki falfehér.
-Nem tudjuk, pont ezért jó lenne idejèben távozni. Scotték fennt vannak.-tájékoztat anya.
-Egyáltalán honnan tudtátok, hogy itt vagyok?-kérdezem.
-Iris elmondta.-válaszol Isaac.
-Hogyan?-kezdenek teljesen összekuszálódni a gondolataim. Iris nem mondaná el semmi pénzért.
-Hát...ha az ember testvére egy gonosz ember megtanul ezt-azt.-lihegi anya. És összeszorítja a szemét a fájdalom miatt. Amit közben folyamatosan igyekszek elvenni.
-Testvéred?!-taglóz le a dolog. Hogy lehet egy ilyet titkolni? Lehet, csak meg akart védeni tőle, vagy ha 16 évig titkolta akkor nem véletlen és már tudom miért.
-Igen. Majd később elmondom.-parancsol rám majd gyorsítunk. Át megyünk egy osztályon amiről eszembe jut Peter.
-Vissza kell mennem Peterért!-kiáltom. A puskaropogások miatt alig hallunk valamit. Mi történhet odakint? Még mindig csak az alagsorban vagyunk. Hogy lehet ez?
-Vidd ki anyukád, hozom èn őt! Bár szerintem hagyhatnánk!-teszi hozzá amikor visszarohan.
Pár méter után kiérünk a berkenyével övezett területről és máris jobban érzem magamat. Ellentétben anyával aki összeesik. Rémület árad szét az egész testemben.
-Anya, ne itt ne most. Még látnod kell az unokáidat!-figyelmeztetem.
-De nem bírok.-válaszol elhaló hangon.
-De muszáj!-sírom el magamat. Az édesanyám nem halhat meg! Nem és nem, nem most. Átváltozom majd hozom a kezeimben. Kicsit zavar, hogy a felsőm szakadt. De amikor elérünk még egy osztályhoz felkapok egy lepedőt és a vállamra terítem. Addig is a szárnyaimmal takarom magam. Fájdalmas, dühös üvöltések ütik meg a fülemet amikor ahhoz a nagy fehér faajtóhoz érünk ami kivezet a nagy előtérbe ahol a csata zajlik. -Meg kell néznem mi a helyzet. Le kell tegyelek.-mondom anyának majd letámogatom a földre ülő helyzetbe és fejét a falnak támasztja. A szívverése elég szabálytalan. Egy műtéttel rendbe lehet hozni, már csak el kell jutnunk odáig. Megpróbálom kinyitni az ajtót, de zárva van. A kilincs pedig a kezemben maradt.
-Rúgd meg a zár alatt.-hadarja el gyorsan Isaac egy fizikai forgatónyomatékos zagyvaságos magyarázat között. Megteszem és érzem, hogy valakit hátbaütöttem. Szerencsére nem közölünk valót. Az örömöm nem tart sokáig mert ránklőnek így arrèbb kell mennem. Elgurultam egészen Scottig aki egy oszlop mögött rejtőzik.
-Mi történik?-kérdezem.
-Kate.-válaszol röviden és kiugrik leütni egy férfit.
-Kate Argent?-kiabálok utána de semmi választ nem kapok. Isaac és Peter is kijött az előbbi felém közelìt. Bár a falból leomló vakolat pora kicsit nehézzé teszi a látást. Meg még a lepedőt is anyánál hagytam.
-Petert még lent lőttèk meg, Derek már kikísérte, vissza kell mennünk anyukádért.-mondja én pedig bólintok.
-Isaac! Gyere!-ordibál neki Lydia kétségbeesetten. Anyát egyedül is ki tudom hozni, de a hangból ítélve ott tènyleg elkél a segítsèg.
-Menj.-bólintok. Aztán eszembe jut, hogy mi a szemünkkel átlátunk a poron, de ők nem. Így megállok középen és megfordulok a szél és a szárnyaim segítségèvel még több port kavarok ami úgy látszik be is válik mert abbamaradnak a lövések. De egy szőke, sárga szemű kék bőrű nő ugrik rám és megpróbálja átharapni a nyakam. Egy kicsit sikerül is neki elérnie, de lelököm magamról. Összevérzem a ruháját miközben a karmaimat a vállába mélyesztem. Ő pedig lerúgja a májamat a helyéről, legalábbis úgy érzem. A harcnak az vet véget, hogy meghallunk mindketten egy kisebbfajta pittyegést. Mire ő elmosolyodik ès elmotyogja, hogy "Sikerült". Aztán futásnak ered. Én visszamennék anyáért, de Stiles kifele kezd el nyomni. Sok száz másik emberrek együtt. Amikor kiérünk el egészen egy mentőautóig visszafordulok.
-Hova mèsz?-kiáltja nekem és lefog. A sok kétségbeesett sikoly és a dübögő talpak miatt itt sem halljuk egymás szavát.
-Anya még bent van!-kiáltom vissza neki. Kitépem magam a tartásából és visszarohanok. Magamra kötök egy útfélen talált vastag kendőt és felszállok majd a tömeg felett a bejáratig jutok. Itt már csak pár ember fejvesztve menekül kifele. Fèlrelököm az utamba álló embereket ès belépek a házba. Majdnem anyáig jutok amikor egy nagy tűzszörny ki vet egy gázrobbanásra emlékeztető zaj kíséretèben. Kizuhanok egészen vissza a küszöbre. Ott a gerincemen végig éget egy lángnyelv majd a szárnyaimmal is a házzal együtt ég tovább. Felsikítok és elkezdek menekülni, nègykèzláb kimászok a ház elé. A lèpcsőkön csak egyszerűen lezuhanok. A tegnap még
pompásan álló èpület most korhadt és füstöl. Minden nyílásából tűz tör elő. Nem érdekel ki látja és ki nem, de elkezdek bőgni. Az anyám több száz "kivetni való szörnnyel" együtt a tűz martaléka lett. Apukámat elvesztettem és ott is ott voltam. Anyukámat fèl perccel ezelőtt égette fel egy gázrobbanás. A legrosszabb, hogy szenvedett. Sokat. És ha ő is látta a tűzben a szörnyet akkor rettegett is. Ez a legrosszabb amit akárkinek kívánhatnèk. És ez egy olyan emberrel történt meg akit szeretek. Az lenne a legjobb, ha a szárnyaimmal együtt én is lángra gyúlnèk és nem történne már semmi rossz. Senkivel. Ennek a kis dédelgetett álomnak egy a hátamon kiöntődő vödör víz vet vèget. Scott az. Leguggol hozzám és átkarol. A karjaiban bőgöm ki magamat. Rázkódok és zihálok. Árva lettem. Az anyukám szenvedett és már nem él. Ha hazaérek senkinek, nem tudom elmondani a titkaimat amiket úgy egyèbként megtartanék magamnak. Nem tudok többet összeülni vele filmet nézni. Nem tudom többet hallgatni a kérdéseit amik néha az idegeimre mennek. Nem tudom többet hallgatni őt, megfogadni a tanácsait. Nem tudok együtt nevetni vagy sírni vele. Nincs többé anyukám. Ennyi elég volt. Rágyújtani ártatlanokra és a saját eszüket elvesztő emberekre a házat...
-Lizi, Lizi ne aggódj. Bárki volt ez. Megtaláljuk és bosszút állunk.-mondja elszántsággal a vörös szemeiben. Ezután egy mentő suhan el mellettünk szélsebesen.
-Ki van benne?-kérdezem az autó tempójára célozva.
-Isaac.-feleli röviden. Mégis ez a kicsi szó, mintha arra lett volna kitalálva, hogy kimarjon egy darabot a szívemből.
-Utána kell mennünk.-állok fel, majd a kormot és a könnyeimet letörölve az arcomról visszanézek a megtört és ijedt tömegre.