Újra Beacon Hillsben{Isaac Lahey}

33.fejezet-Történtek

Nem is tudom mikor voltam ennyire gyors utoljára, de Scott is hamar kapcsol és felszállunk a motorjára. A szivem majd' kiugrik a helyéről. Isaac nincs biztonságban miattam. El sem tudom képzelni mi történt vele.
Egy gyors és kényelmetlen motor út után meg is érkezünk a kórházba. Gyorsan emberi alakot öltünk és én eligazgatom a hajamat majd erőt merítve Isaacből belèpünk az ajtón. -Jaj, azt hittem már sosem jöttök.-örül meg nekünk Melissa, összecsapja a kezét és elindul velünk a liftben.
-Isaac a 302-ben van. De ti sem néztek ki valami jól. Mi törtènt?-kérdezi.
-Majd elmondom.-nyugtatja az anyukáját Scott. Amire újra sírhatnékom támad, de megállom. Majd otthon ahol senki sem lát. Illetve Melissának is el kell mondani, elvégre anyával barátnők voltak. Melissa csak bólint mikor a liftajtó csilingelő hanggal kinyílik.
Milyen vidám, legszívesebben most leszakítanám a helyéről és eltaposnám. De figyelnem kell az önuralomra. Bemegyünk a kórterembe és ott azonnal Scott vállába fúrom a fejemet és ő átkarol engem.
Isaacből csövek lógnak ki és mindenféle tűvel tele van szúrva a karja. A lélegeztető gèp az amit a legrosszabbnak találok. Isaac egy vérfarkas, hogy lehet ez?
-De hát mi történt?-kérdezem amikor már viszonylag megnyugszom és rá tudok nézni a fiúra.
-Nem tudjuk, égés és karmolás nyomokat találtunk rajta. Életveszélyes helyzetbe került, Lydia hívta a mentőt.-számol be Melissa.
-De akkor miért nem gyógyul? Csak két alfa volt, de egyikünk sem bántotta volna.-ötletel Scott. Én pedig leülök az ágy mellé és Isaac tű mentes kezét markolászom. Végigvezetem a testén a tekintetemet.
-Ez nem vérfarkas volt. Iris. Mi hagyunk ilyen nyomokat a karmunkkal.-mondom és bizonyítás képpen előrántom a bal kezemen lévő pengeéles körmöket.
-De Iris miért kockáztatta volna az életét azzal, hogy ő is bennt van?-kérdezi Melissa.
-Iris viharhárpia vagy mi szerintem eloltotta volna magát.-ötletelek miközben Isaac ujjaival játszom és egy percre sem veszem le a tekintetemet róla. Egyszerűen nem értem mit csinált még a ház körül amivel az életèt kockáztatta. Lehet, hogy el akart kapni valakit? Vagy még éppen küzdött? Esetleg bent és nem vettem észre amikor kihozták? Bármit csinált ez az idióta,  itt van. Foghatom a kezét és még beszélgetni is fogunk, csak lassan gyógyul a szokásosabbnál. Ha nem így alakul, ha nincs ekkora szíve és nem bocsát meg nekem akkor...nem is tudom mi lenne most. De nem is szeretném elképzelni. Mert itt vagyok...ebben az igen rideg való világban. Szülők nèlkül.
-De nem ez a legrosszabb. Meg akarják műteni ma kora reggel.-mondja Melissa.
-Nem lehet, akkor rájönnek, hogy vérfarkas.-mondja ki határozottan Scott.
-Ezt én is tudom nagyon jól, de nem tudok semmit sem tenni ellene. Az állásom elvesztésével és egy ártatlan fiú életének gondolatával kell döntést hoznom.-néz rá a fiára Melissa meggyőzően.
-De ha beviszik a műtőbe és nem lesz rajta semmi hiba mit csinálnak majd?-kérdezem.
-Isaacet már látta orvos. Így nem tudom magam sem.-húzza fel a vállait elgondolkodva.
-És ha elvisszük? Meg fog gyógyulni.-veti fel az ötletet Scott.
-És mit mondok az eltűnt gyerekről? Keresni fogják.-ingatja a fejét.
-Ki kell találnunk valamit.-mondom Isaacre nézve, aztán bátorítóan megszorítom a kezét. Úgy is mondhatnám a magam megnyugtatása miatt.
-Rendben, de most menjetek kérlek pihenjetek egy kicsit. Hajnali 1 van.-küldene ki minket a szobából Mel.
-Én itt maradok mellette. Hátha felébred addig.-maradok a helyemen.
-Cassy is aggódik miattad úgyhogy nem engedhetem meg.-sóhajt. A mondatára pedig újra eltörik bennem valami és aztán Scott kihívja az anyukáját a kórteremből. Az üvegen keresztül nézem ahogy Scott veszekszik magával, hogyan mondja el a történteket. Hogy az édesanyám egy tömeggyilkosság áldozata. Egy nagy levegővel elmondja a ma este történeteit és aztán csak azt látom, hogy Mel a szája elé kapja a kezét és ő is sírni kezd. Csak ő máshogyan. Nap, mint nap találkozik a halállal, de egy szerette elvesztése másként hat rá is. Könnyes, kisírt szemmel ölel át engem.
-Ne haragudj, nem tudtam. Magatokra hagyunk titeket. Otthon beszélünk még.-enged el aztán Scottal kimennek a szobából. Becsukják az ajtót és én pedig egyedül maradok az eszméletlen Isaacel. De miért történik ez pont velünk? Egyikünk sem tett semmi rosszat a világnak, sőt. Segíteni akartunk minden egyes kis mozzanatunkal. Amit az ápoló mondott az Eichenben nem igaz. Nem mindenki egy szörny. Scott...Liam...Lydia. Mindhárman...egyikük sem ölt meg mèg senkit. Fogadni mernék, hogy a diliház zárt osztályán tartottak fele szintén nem tett semmi rosszat. Vagy a fajtánk eleve el van átkozva? Régen mindenkit aki csak kicsit is szokatlan volt démonűzéssel próbáltak gyógyítani, de ma. Bezárják őket és még csak meg se próbálnak rajtuk segíteni. Mondjuk ez a 21. század és a boszorkányégetések ideje is leáldozott. De jó lenne tudni, hogy van olyan hely ahol segítenek. Mondjuk egy falka, mint Scotté...

Ötletem sincs meddig agyalhattam és miken, de arra a kellemes érzésre ébredek, hogy valaki simogatja a tenyeremet.
-Nem lehet máris reggel, nem vihetik el Isaacet!-mondom az orvosoknak, de senki sincs a kórteremben rajtam és Isaacen kívűl. Az óra is hajnali hármat mutat csak. -Csss, css Lizi. Ne aggódj. Csak én vagyok.-mondja nyugtatóan Isaac. Bele sem gondolva semmibe magamhoz ölelem őt és azonnal szájon csókolom őt. Az arcomat a két keze közé fogja és amit legközelebb érzek a szememből lecsorduló könnycseppek hada.
-Ne sírj kicsim. Itt vagyok. Itt vagyunk.-ölel magához és helyet csinál nekem az ágyában. Kicsit szorult a helyzet, de most örülök neki, hogy közel tudhatom őt magamhoz. A nyakába temetem az arcomat és az egész testemmel felé fordulok. Amikor felszisszen bocsánatot kérve elengedem aztán ő csak a lábunkat fűzi össze.
-Mit csináltál megint? Mi történt?-kérdezem tőle újra a kezét fogva.
-Amikor Lydia szólt, hogy menjek akkor éppen fegyvert fogtak rá. Aztán meg elkezdtem harcolni az életünkért. Kikísértem Lydiát utána meg visszamentem anyukádért, és kaptam pár lövést a vállamba. Utána Iris rontott nekem és csak arra eszméltem fel, hogy elrohan engem pedig a gázrobbanás kis híján feléget. Kivetődtem a hátsó ajtón utána már csak a mentő zaja maradt meg az emlékezetemben. Nem sok minden tudom, de másra már nem emlékszem.-hajtja le a fejét bűnbánóan. A hátsó ajtó megmagyarázza miért nem láttam már őt utána.
-Isaac, ez így is több amit mi tudunk. Például mi nem láttuk Irist. Te pedig...köszönöm, hogy megpróbáltad megmenteni anya életét. Ha téged is elvesztelek nem bírom ki. Legközelebb ne csinálj ilyet. Én is visszafordultam érte.-kérlelem őt a kórházi ruhájába kapaszkodva.
-Is? Ezekszerint...? Szívből sajnálom Lizi...-néz rám és a hajamat simogatja. Az ágyban feljebb van, de még így is látom, hogy elereszt egy könnycseppet.
-Nem a te hibád. Nem tehetsz róla. Az egyetlen az Iris vagy Kate...vagy mindketten.-bújok hozzá és ő pedig a vállamat simogatja.
-Megbánják amit velünk tettek.-határozza el magát Isaac.
-Meg. Senki sem bánthatja a barátomat vagy a családomat.-bólintok egyetértően.
-Barátodat?-kérdezi.
-Igen. Most már nem maradt senkim aki annyira fontos az életemben, mint te.-nézek fel rá.
-Ebben is hasonlítunk. Kockáztatnám érted az életemet.-ad egy puszit a homlokomra.
-Látom...de nem beszélhetnénk másról?-próbálom terelni a gondolatainkat egy jobb irányba, már amennyire most lehetséges.
-Hagyj itt, hogy megműtsenek. Hallottam a beszélgetést.-mondja kis gondolkozás után.
-De miért?-lepődöm meg.
-Mert rosszabb nem lehet. A golyókat pedig érzem a vállamban.-mozgatja meg az említett testrészét.
-Az lenne az utolsó, hogy itt hagylak. De ha te ezt  szeretnéd.-egyezek bele.
-Az egyetlen amit most szeretnék itt fekszik mellettem egy takaró alatt vagyok vele. Egy szál kendő takarja a testét. Rajtam sincs alsó, csak kicsi az ágy és szörnyű állapotban vagyok.-sóhajt egy csintalan mosoly kíséretében.
-Minden egyes kis percben jobban megszeretlek Isaac Lahey.-kúszok fel hozzá egy rövid szájrapuszira.
-Na de komolyan. Öltözz át. Nem akarom, hogy meglássanak. Az enyém is ami a kendő alatt van, nem láthat meg más így.-nevet aztán a kezembe nyomja a ruháit. Kicsit kipirulva a fürdőhöz megyek. Átveszem a pólóját és a nadrágját. Kicsit nagy meg lóg, de repülve hamar otthon leszek. Amikor kiérek már nincs ott senki, se ő se az ágy. Pedig csak öt percre mentem el. Most mindegy, csak ő legyen rendben.