Sajnálom, megbántam [H.S.]

40.

"Family is where life begins
and love never ends"

*16 évvel később*

A mai nap megint egyhangúra igérkezett, hiába vagyok ma egy évvel megint öregebb. Ott kezdődött az egész, hogy amikor felébredtem most sem találtam magam mellett, mint az elmúlt négy hónapban sem, hiába kerestem minden egyes reggel. Elindultam le a konyhába, hogy reggelit készítsek a fiainknak akik, amint felébrednek egy seregnek elegendő ételt esznek meg. Bekapcsolom a rádiót és a műsorvezető korai vidám hangja, valamint az, hogy az egyik kedvemc számomat játszák egy kissé felvidít és így állok neki a palacsinta sütésének. Mikor kész leszek épp, hogy megterítem az asztalt, már meg is érkezik a három éhenkórász.

- Szia anya! Boldog szülinapot! - köszönnek, majd megölelnek és megpuszilnak.

- Köszönöm. - esznek, majd nem sokkal később egymás után hagyják el a házat edzésre sietve. Leülök egy kicsit a tévé elé amíg én is bekapok pár falatot, majd elmegyek bevásárolni és otthon nekiállok sütit készíteni, ugyanis délután lesz egy kisebb összejövetel, amire átjön az egész csapatunk. Na jó, nem is lesz az olyan kicsi. Bár én mondtam, hogy nem akarok nagy ügyet csinálni ebből a szülinapozósdiból, a húgom majd leszedte a fejem, hogy hogyan merek egyáltalán ilyet gondolni. Pont betettem a sütőbe az első adagot, amikor az említett szamár csörtetett be az ajtón magával hozva a gyerekeit is.

- Freya! - öleltem meg.

- Szia!

- Sziasztok! Lionel, Desiree! De örülök nektek!

- Mi is! Boldog szülinapot!

- Köszi! - segítettek nekem az előkészületekkel, aztán egyre többen kezdtek szállingózni. Megérkezett Zayn és Perrie Abbie-vel és Drew-val, utánuk pedig a már benépesített Tomlinson család a három porontyával, Will-el, Archie-val és René-vel. Utánuk megérkezett az akit a legjobban vártam. Chloe. Miután az egyetemet is befejezte, menedzserként kezdett el dolgozni, szabadidejében pedig előszeretettel írt a fejéből kipattanó ötleteiből történeteket, melyek nagy sikert arattak. Nem sok időbe telt az sem, hogy barátot találjon magának. Jelenleg egy színész fiúval van kapcsolatban már több, mint két éve. Harry ugyan először nem nézett jó szemmel a srácra, de aztán megbékélt vele.

- Szia anya! Nagyon-nagyon boldog szülinapot! - puszilgatott össze-vissza.

- Annyira jó látni téged! - öleltem szorosan magamhoz.

- Segítsek valamit?

- Nem kell köszi, mindjárt végzünk. Már csak a fiúk hiányoznak.

- Az öcséim? Hol vannak?

- Olly focin, Hunter kajakon, Axel pedig hokin.

- Értem. Apa?

- Tudod jól, hogy még nem jöhet haza.

- Igen, tudom. Beszéltél vele?

- Nem. Legutoljára négy napja hívtam. Azóta nem keresett. - gondolom látta rajtam, hogy nem szeretném tovább ezt a témát boncolgatni, így elindult a többieket is köszönteni. Amikor kicsit nagyobb lett, Harry-vel elmondtuk neki az igazságot, hogy ő igazából csak az én vérem. A reakciója először teljes ledöbbentség volt, aztán mikor a részleteket is hallotta, megértette az egészet és minden ment tovább a megszokott kerékvágásban. Harry azonban egymás után fogadta el a megbízásokat és az utóbbi időben nagyon keveset volt itthon, én pedig nem mindig viseltem a legfényesebben. Ez az öt hónap pedig iszonyú sok. Ez a leghosszabb idő eddig amíg távol volt. Ebből is még visszavan egy hónap mire hazaengedik. Már elképesztő módon hiányzik és most újra összetörtnek érzem magam. Eddig sosem éreztem magam ennyire rosszul míg távol volt. Bár ott voltak a gyerekek a róluk való folyamatos gondoskodás és persze a meg nem szűnő folyamatos film és sorozat forgatások, de nem volt olyan, hogy elfeledkeztem volna róla.

- Lia!

- Igen, Lou?

- Gyere, ajándékozunk!

- De hát a fiúk... - mondtam a kertben körbenézve.

- Az előbb jöttek meg, ne aggódj. Hozzák az ajándékukat és jönnek ők is. Azt mondták ők akarnak az utolsók lenni.

- Rendben. - leülök a kivitt nagy asztal mellé, a többiek pedig szép sorjában hozzák oda az ajándékaikat. Elhalmoznak minden jóval, én pedig örömmel fogadom azokat, hiába mondtam nekik, hogy nem kérek semmit. Egy nagy levegőt véve nézek fel az előttem álló legnagyobb fiamra, aki egy nagy mosoly kíséretében átnyújt egy zacskót. Átölelem és megköszönöm neki, majd belenézek a kis szatyorba.

- Öh... Olly remélem tudod, hogy ez a te sálad. - emelem ki az anyagot.

- Igen, tudom. - veszi ki a kezemből, majd hirtelen mozdulattal a fejemre köti.

- Olly, mi a...?

- Nyugi anya, csak ez kell az igazi meglepihez.

- Mondhattad volna előre is.

- Na, gyere, állj fel. - húz fel a székről, majd kicsit előrébb tol.

- Olly, most mi van? - kérdezem, amikor hirtelen mindenki elhalkul, de ő nem szólal meg.

- Itt az ajid. - mondja Hunter.

- Reméljük tetszeni fog. - hallom Axel-t. Azonnal lekapom a fejemről a fiam sálát és amint kinyitom a szemeimet, meglátom azt aminél jobban semmire nem vágytam. Vagy senkire. Ott áll előttem végre valahára, itt van. Azonnal a nyakába ugrom, a könnyeim megállíthatatlanul folynak, de csak a nyakába fúrom az arcom és magamhoz szorítom.

- Boldog szülinapot kicsim!

- Istenem! Harry! Úgy örülök!

- Meglátjuk tudom-e még fokozni.

- Mi?

- Nem kell már visszamennem. Megkaptam a londoni kapitányság irányítását, így véglegesen maradok.

- Ez komoly?

- Teljesen! - mondja, majd megcsókol.

- Szeretlek.

- Én is szeretlek kicsim. - mégegyszer megölel, de utána már el kell engedjem, mert mások is köszönteni akarták. Nem is tartott túl sokáig mert kb. 2 perccel később Chloe visszahúzta mellém és elénk állt Tristan-nel.

- Anya, apa! Ezt direkt erre az alkalomra tartogattam és remélem örültök majd neki. Tudjuk, hogy kicsit korai, nem vagyunk jegyesek sem és nem is így terveztem, de megtörtént. Szóval, azt akarjuk mondani, hogy babánk lesz.

- HOGY MI?! - kiáltottam el magam. - Tényleg?

- Igen. - mondta, de alig mert ránk nézni. Azonnal odamentem hozzá és egy hosszú ölelésben részesítettem amihez betársítottam Tristan-t is, majd Harry is átölelt minekt. Nem telt sok időbe a fiaink is odajöttek és egy nagy családi ölelés alakult ki az egészből.
Később mikor már mindenki hazament, magunkat kényelembe helyezve a nappaliban kezdtünk egy filmet nézni. Chloe-ék maradtak, így teljes volt a létszám. Nem igazán tudtam a filmre figyelni, annyira nem is érdekelt jelen pillanatban más, csak az, hogy teljes a családunk. Megkaptam azt, amiről amikor anyám kidobott álmodni sem mertem volna. Viszont itt és most semmi nem számít, csak az, hogy tudom, hogy itt vagyunk egymásnak és itt van Harry, akinek mindent köszönhetek.

- Nagyon elfáradtál? - súgja a fülembe.

- Egy kicsit. - mondom laposakat pislogva.

- Menjünk fel?

- Jó lenne. - erre felemelt és felvitt az emeletre. Lerakott az ágyra, majd betakart. Bemászott mellém, adott egy hosszú csókot, amit annyira hiányoltam már és magára húzott. Úgy aludtunk el, mint régen, mint mindig. Egymás karjaimban, mosollyal az arcunkon és hihetetlenül boldogan.

~Vége~