Fangirl // F.O.B //(Befejezett)//

Prológus

Könnyeim nyelve csapom be magam mögött az ajtót. Anya a földszintről kiabál, próbál magyarázkodni, de nem vagyok rá kíváncsi. Sebesen előveszem a bőröndöm, majd a szekrényemhez lépve random kezdem beledobálni a ruháim. Hogy tehette ezt velem, a saját lányával? A fiókom aljáról felkapom a repülő jegyem, majd zsebre vágom.

- Nati, félreérted, kérlek hallgass meg! - nem fordulok hátra, de tudom, hogy anya mögöttem áll és nézi ahogy pakolok.

Nem figyelve rá dühösen letörlöm a könnyeim, majd becipzározom a táskám, és telefonom, kabátom felkapva elindulok az ajtó felé.

- Kérlek, csak hallgass végig... - nem mer hozzám érni, csak fájdalmas tekintettel figyel továbbra is, próbálva elállni a kivezető utam.

- Állj félre! - követelem dühösen.

- Natikám...

- Nem vagyok a Natikád, te pedig nem vagy többé az anyám! Engedj!

Fájdalmasan érintik a szavaim, az arca még jobban eltorzul, de nem mozdul, így muszáj vagyok félre lökni én magam. Ahogy lefelé tartok a lépcsőn hallom, ahogy sírva a földre csúszik. Nem tudom egyszerűen sajnálni ezek után. A nappali mellet elhaladva akaratlanul is a kanapé felé pillantok, ahol pár perccel ezelőtt a legjobb barátom és az anyám smárolt szenvedélyesen. Fintorogva kapom el a fejem, majd megindulok a kijárat felé. Késztetést érzek rá, hogy visszaforduljak és elbúcsúzzak a háztól, de inkább nem teszem. Ez a ház soha nem volt az otthonom, egy boldog emléket sem tudnék felidézne, ami e falak között történt. A lakás kulcsot levágom a kis asztalra és kilépek az ajtón. Balszerencsémre, ahogy a kapu felé tartok megpillantom a szemem sarkából a volt legjobb barátomat, aki a kocsija mellet, lehajtott fejjel áll. Amint meghallja a bőröndöm, felnéz és futva megindul felém.

- Nati!

Próbálok gyorsabban menni, de a bőröndöm súlya miatt nem bírok, így kénytelen vagyok megállni. Érzelemmentes arckifejezéssel bámulom a már annyira jól ismert arcot. Marci gesztenyebarna tekintette, most könyörögve néz velem farkasszemet, míg barna bőrét szégyenpír tarkítja.

- Me.. megtu.. tudom ma... magyarázni!

Dadogását hallva összeszorul a szívem és kénytelen vagyok elfordulni, hogy ez ne látszódjon meg rajtam. Gyűlölöm magam azért, hogy még ezek után is képes lennék megbocsájtani neki, csak mert ő Marci. A fiú akibe már 10 éves korom óta reménytelenül szerelmes vagyok.

- Nem kell magyarázkodnod, kavarsz az anyámmal a hátam mögött ez teljesen világos - szóra nyitná a száját, de elhallgattatom - Tőlem aztán folytathatjátok is, csak engem hagyjatok ki ebből, kérlek! Nem fűlik ahhoz a fogam, hogy te legyél a mostoha apám szóval inkább elmegyek. Szia!

Újból elindulok, de a csuklómra fonódott meleg ujjak megállítanak.

- Kér.. kérlek Nati...! Beszélj E... Erikával.

Egyszerre sírhatnékom támad és nevethetnékem. Persze, hogy a keresztnevén szólítja, hogy máshogy?

- Az a nő többé már nem az anyám. Egyetlen esélye volt még, de ezt is eljátszotta.

- De.. de ez.. ez az én hibám... én kez... kezde... kezdeményeztem, én sze.. szeretem őt.

Azt sem fájhatott volna jobban, ha pofon vág. A szemem könnyek szúrják a ténytől, hogy pont az anyámat választotta helyettem.

- Jó neked, viszont én gyűlölöm, ahogy téged is! Soha többé nem akarlak látni bennetek! - visítom természetellenesen magas hangon, majd próbálva figyelmen kívül hagyni a fiú arckifejezését, kirántom a kezem szorításából és kilépek a kapun.

Nem jön utánam, amin nem is csodálkozok, mégis egy részem titokban abban reménykedik, hogy utánam rohan, magához ölel és bocsánatot kér. Tudom, hogy nem fog és ez nagyon fáj. Valahogy sikerül elérnem a közeli buszmegállóhoz, ahol lerogyva az egyik padra, kitör belőlem a sírás. Nem érdekel, hogy az emberek körülöttem furcsán méregetnek, hisz épp gyászolok. Gyászolom a régi életem, ami bár nem volt tökéletes, de legalább az enyém volt. Ahogy a busz befordul az utcába a keserves sírásom is átmegy halk szipogásba, és mire leülök egy hátsó ülésre már némiképpen megnyugszom. A boríték húzza a zsebem és ahogyan a busz elindul, enyhe izgalom is úrrá lesz rajtam a mérhetetlen bánaton és dühön kívül. Fejemet az ablaknak döntöm és fáradtan behunyom a szemem azon gondolkodva, hogy vajon mivel érdemelhettem ki ezt az egészet.