Beszélj Hozzám! | YOONSEOK

2. Fejezet: Feladni? Soha.

Meghoztam a második részt. A szerepek továbbra sem változtak. Köszönjük a visszajelzéseket, igyekszünk továbbra is jó munkát végezni! 😊

🌹 🌹 🌹

MIN YOONGI

Az óramutató idegesítő kattogása. A velem szemben ülő még idegesítőbb lélegzetvételei. S ahogy az izzadságcseppek homlokomra tódulnak, szemem cikázik a fénylő parkettán, de csak azon, sehová máshovám tekintenek, mert én nem akarom.

Kiszáradt ajkaimról tépkedtem a bőrt, s csak meredtem magam elé. A csend most sem hagyott el, a helyzet annyiban különbözött a többitől, hogy ezúttal nem egyedül osztoztam rajta. A felállás ismerős volt; ül, és néz. Ahogy az eddigiek. Ő sem volt más. Az íróasztalában ugyanolyan akták lapulnak, mint a többi pszichológuséban, s kíméletlenül bedugná a hozzám hasonlóakat - vagy zűrösebbeket - egy elmegyógyászati központba, avagy gyogyóba.
Átláttam rajta, és mérhetetlenül, gyomorforgatóan gyűlöltem már az első perctől kezdve. Gyűlöltem, hogy másfelől próbál megközelíteni, ezért velem együtt hallgat. Gyűlöltem, hogy azt hiszi, okosabb, másabb, mint az előtte próbálkozók. Gyűlöltem, hogy hülyének néz, - olyannak, akinek könnyen túl lehet járni az eszén.
Szinte láttam magam előtt, ahogy árgus szemekkel figyel, minden rezdülésemet, szívdobbanásomat megneszeli, s ugrásra kész. Azt várja, hogy szóra nyissam a szám, de azt várhatja. Már rég lemondtam arról, hogy bárki is megértse hallgatásom okát, most sem fűztem ehhez sok reményt. Sőt. Semennyit sem...

S a percek peregtek továbbra is.

Engem nem zavart, hiszen hozzá voltam már szokva, de a másik egyénre egészen kíváncsi lettem, hogy bírja. Minden mindegy alapon elkezdtem felfelé vezetni tekintetem. Néhány óramutatókattanás erejéig elidőztem a barna íróasztalon, s az azon tornyosuló papírkupacokon, - melyekből arra mertem következtetni, hogy rengeteg páciense lehet - majd feljebb vándorolva megpillantottam egy fehér inget, egy fekete nyakkendővel, aztán egy vékony, egész kecses nyak tárult szemeim elé, végül egy arc, mely számomra nem volt szokványos. Lágy, hosszúkás, majdhogynem nőies vonások, szépen ívelt, kellően telt ajkak, fakó bőr, s egy kellemes, vörös szín a haján, melyről bárki megmondta volna, hogy nem természetes, de még így, természetellenesen is elragadónak lehetett volna mondani. S azok a fekete kis táskák a szeme alatt. Ó, igen! A pszichológusok rendkívül gyakori sajátsága. De mondhatni, neki még ez is jól állt sápadtsága mellé.

Talán efelől tévedtem.

Nem tűnik olyannak, mint bárki. A kinézete miatt valakivé nőtte ki magát számomra.
De ez csak külcsín. A belső ad kóstolót az igazi emberből, s csak akkor látod, kivel van dolgod.Tekintetemet már egy ideje rajta felejtettem, amikor észrevettem őt, engem fürkészni. Úgy vizslatott húzott szemeivel, mintha csak olvasni akarna bennem. Vagy talán olvasott is. De nem szólt egy szót sem, s nem tűnt úgy, mintha majd' szétvetné a tenni akarás. Ehelyett csak nézett. Némán.
Látszólag törhetetlen kitartása cseppet megrémített, hiszen sosem találkoztam még ilyennel. Magában az is furcsa volt, hogy van olyan ember ezen a Földön, aki nem sajnál rápazarolni egy megnémult fiúra másfél órát az életéből. Manapság az emberek már rohannak a rohanó világgal együtt, ezért is lepett meg annyira, hogy képes volt kitartani. S magam sem értem, de az, hogy rápillantottam, elegendő volt ahhoz, hogy megtanuljam máshogy látni. Ijesztő. S az még ijesztőbb volt, hogy elszántságot láttam a szemeiben, és valóban nem úgy tűnt, mint, aki perceken belül összeroskad lelkileg és feladja majd.

Talán ez fogott meg benned annyira, Jung Hoseok. Hogy sosem adtad fel.

JUNG HOSEOK

Az első találkozásunk óta eltelt egy hónap. A második alkalmat ellógta, így a harmadik előtt felhívtam az édesanyját, hogy hozza be, mert Yoongi magától nem jön. Behozta, s a fiú egész végig csak ült, és gyilkos szemekkel méregetett engem.
De komolyan, hogyha a tekintetével ölni tudna, már nem élnék.

Nem beszéltünk, egy árva szót sem, egyikünk sem. Végig ültünk egymással szemben, de annyiban már előrehaladtunk, hogy kitartóan méregettük a másikat, vagy percekre - nem, órákra elvesztünk egymás tekintetében, hátha abból ki tudunk olvasni bármit is.

Minden időmet lekötötte az, hogy újra meg újra elolvassam, amit eddig Min Yoongi aktájában leírtam. Tudtam, annak, hogy nem beszél nem csak az az oka, hogy depressziós. Nem depressziós ő annyira, talán egy kicsit, de más is van ott, amit remélhetőleg megtudok majd. Az sem érdekel, ha évekig kell bámulnom Őt - amit nem bánok, mert igazán gyönyörű.
Igen, nem szabadna ilyesmire gondolnom, de Yoongi határozottan gyönyörű.
Porcelán bőre, rakoncátlan tincsei, szépen vágott szemei, telt ajkai - egyszerűen nem tudok egy olyan dolgot sem megemlíteni, ami ne lenne rajta gyönyörű.
A találkozásaink után egyre többet gondoltam rá, de nem csak úgy, mint betegre, hanem mint valami hercegre. Mert olyan. Mint egy herceg. A külseje, a kiállása, a tartása, a makacssága. Előkelő.
Miután a fiú elindult hazafelé, az édesanyja minden alkalom után felhívott, hogy megkérdezze, történt-e valami, de egyik az, hogy nem mondhatnám el, ha történt volna is, még neki sem, a másik pedig az, hogy ami történik minden vele töltött délutánon, azt nem lehet szavakkal leírni.
Kemény fába vágtam a fejszém, ezt én is tudom, de nem adom fel.

Egyszer úgyis megfejtelek, Min Yoongi.

Fáradtan sétáltam az utcán hazafelé. Ilyenkor a legnagyobb a forgalom, mert az emberek mennek haza munkából, vagy éppen dolgozni, a tinédzserek hazafelé igyekeznek egy-egy barátjuktól, vagy az iskolából, a délutáni szakkörükről. Szóval igen, ilyenkor még többen vannak az utcán, pedig alap helyzetben is rengetegen járkálnak.
A metrót nagy nehezen túléltem, s a maradék sétát is, az már nem volt vészes. Amikor végre megérkeztem a házamhoz, elővettem a kulcsot, majd kinyitottam a fekete ajtómat, hogy beléphessek. Lepakoltam, levetkőztem, majd a konyhába mentem. Kutyám, Bosco fogadott, hatalmas örömmel. Ő egy border collie fajtájú kutyus, még a menyasszonyommal vettük, amikor összeköltöztünk. Most már csak ő maradt nekem.
Egy puszit nyomtam barátom fejére, Bosco pedig végignyalta az arcomat köszönésképpen. Felálltam a földről adtam neki enni, közben ismételten szegénykémnek meséltem el a napomat, meg minden Yoongival kapcsolatos gondolatomat. Megértően hallgatott, néha pedig úgy nézett rám, mintha őrült lennék. Lehet, hogy igaza van.
Felmentem az emeletre, utam egyenesen Haeun szobája felé vezetett. Bekopogtam, majd amikor beléptem Jisoo halovány mosollyal nézett felém.
- Szia Hoseok! Milyen napod volt? - kérdezte.

- Elment egynek, fáradt vagyok - feleltem, majd tekintetem a szobában lévő harmadik személyre vezettem, Haeunra.

Menyasszonyom a fehér ágyneműben ugyanúgy feküdt, mint eddig, a csövek ugyan úgy átszelték a testét, mint eddig, a gépek idegesítő zaja ugyan úgy jelen volt, mint eddig.

Semmi sem változott.

Ilyenkor minden egyes nap tudatosul bennem, hogy nem sok remény van arra, hogy újra láthassam csillogó szemeit, mosolyát, hallhassam hangját.
- Pihenj le egy kicsit, a többit elintézem - simított végig a karomon Jisoo, Haeun ápolónője.
- Rendben, köszönöm - próbáltam mosolyogni rá, de nehezen sikerült.

Choi Haeun, a menyasszonyom volt. Boldogok voltunk, nagyon szerettük egymást.
Egy napon, fél évvel ezelőtt a hegyekben béreltünk egy nyaralót, hogy kicsit szüneteltessük ezt a rohanást. Egy hétig terveztünk ott lenni, a harmadik napon pedig szerelmem kitalálta, hogy menjünk el hegyet mászni. Volt hozzá felszerelés, sőt egy szakember is elkísért minket, ám Haeun megcsúszott, leesett.
Szörnyű volt.
Mentőhelikopter jött érte, azonnal kórházba szállították, stabilizálták, ám azóta sem ébredt fel a kómából.
Én pedig minden egyes nap hazafelé igyekezve abban reménykedem, hogy arra teszem be a lábam, hogy Jisoo örömkönnyeivel küszködve rohan felém, hogy szerelmem végre visszatért hozzánk, s mikor ez nem történik meg, mindig csalódom egy kicsit.
Nem sok esély van arra, hogy felépüljön, de nem adom fel.

Soha semmit sem szabad feladni.